Halottról vagy jót vagy semmit – a Jobbik egykori politikusa a Mandinernek

Nyitókép: Kékjáték, Lenhardt Balázs, a Jobbik egykori politikusa

Ahogy azt a magyar történelmet felidéző társasjátékok bemutatásánál is írtam, minden magyar játéknak örülök, pláne, ha igényes kiadásról van szó. Márpedig a Kékjáték olyan kiadványai, mint a Kard és Korona, a Pesti srácok 1956, az Egri csillagok 1552 és az Újrajátszott Trianon, ilyenek. A régen jobbikos Lenhardt Balázs vezette Kard és Korona élen jár a témában, miközben sokan már talán nem is foglalkoznak politikai múltjával.

Ezúttal azonban felelevenítjük az elmúlt évtizedet és közben arra is kitérünk, hogy miért nehéz ma Magyarországon történelmi játékokkal foglalkozni.  

Politikától a társasjátékokig. Mennyire volt rögös és hosszú ez az út? Vagy éppen könnyű és sima?

Visszatekintve az útra mindig olyan érzése van az embernek, hogy az magától értetődő volt. Mintha nem is lehetett volna másképp. De ha jobban belegondolunk, akkor bizony ez egy nagyon izgalmas utazás, rengeteg élménnyel és tapasztalattal. Az interjú keretei nem lennének elegek ahhoz, ha el akarnám mesélni az elmúlt évtized eseményeit, mert bizony pontosan tíz éve kerültem ki a politika világából és alapítottuk meg a Kard és Korona Kiadót, amelynek máig már húsz társasjátéka jelent meg. Ha belegondolok, hogy ez mennyi munkát, feszültséget, de sikerélményt is jelentett, akkor szinte egy regényt is írhatnék róla.

Maradjunk még kicsit a politikánál. A Jobbikból 2012 végén zártak ki. Vona Gábort később a Magyar Nemzetnél kritizáltad egy cikkben. De a volt pártod azóta lényegében teljesen átalakult, sőt a napokban még Gyöngyösi Márton is visszavonulásról írt. Mi a véleményed a mai Jobbikról?

Van egy mondás: halottról vagy jót vagy semmit. A 2022-es választás már megmutatta, hogy a párt korábbi ereje eltűnt, nem képes szavazókat megszólítani, az idei EP
választás pedig azoknak is egyértelművé tette ezt a tényt, akik valamilyen illúzió fogságában voltak. A Jobbik mára lényegében felszámolta önmagát, a korábbi bázisától régen leszakadt, újat pedig nem tudott helyette felépíteni, hiába álmodozott Vona, majd legutóbbi követője, Gyöngyösi is a modern, európai, konzervatív pártról.

Nyilván némi elégtétellel szemlélem ezeket a fejleményeket, mert a 2010-es parlamentbe jutás óta szemben álltam Vonáékkal, és más utat láttam volna járhatónak. Ebből ők nem kértek. Inkább elvette a Jobbik lelkét és megfojtotta a nemzeti radikalizmust. Pedig igény lenne rá, mint az a Mi Hazánk eredményeiből is látszik.

Ha választani kell, Fidesz, Mi Hazánk vagy Jobbik? Miért?

A Mi Hazánkra szavazok, mert a habitusomhoz és a világképemhez a szókimondás, az egyenesség áll a legközelebb. Még azt is cáfolnám, hogy ez radikalizmus lenne, mert semmilyen szélsőséges dolgot nem érzek abban, hogy olyan dolgokról is őszintén lehet beszélni, ami másnak talán tabu. Tipikus liberális trükk, amit a kommunisták használtak régen, hogy ellenségeinket vádoljuk meg azzal, amit mi csinálunk, hogy hiteltelenítsük őket.

Egyébként 2018-ban a Fideszre szavaztam, de gyakorlatilag azóta propaganda kormányzást folytatnak, látványos kardcsörtetéssel, óriásplakát-kampányokkal, nemzeti konzultációk hadával, és nagyon kevés kézzel fogható eredménnyel. Nyilván nem jó helyzet az sem, hogy nincs reális forgatókönyv a kormányváltásra, mert semmilyen szempontból nem tesz jót a demokráciának, ha egy rendszer becsontosodik, de jól mutatja az ellenzék kétségbeesését, hogy még ebben az önimádó és végtelenül arrogáns Magyar Péterben is képesek valós alternatívát látni.

Miben látod a magyar politika legnagyobb hibáját?

A nyílt beszéd hiányában, hogy a lényeges kérdések helyett elég látványkormányzást folytatni, vagy csak mocskolni mindent, amit a jelenlegi kormány csinál. Nagyra értékelem azt a kevés valóban független gondolkodót, akik még maradtak, és el is mondják időnként a véleményüket. Mint Frei Tamás, Pogátsa Zoltán, Török Gábor vagy Tölgyesi Péter. Akikre nem hat a szekértábor igazodási kényszere, hanem hajlandóak látni és kimondani az összefüggéseket.

Mert hiába a dicséretes próbálkozások a családtámogatási rendszer erősítésére, sajnos a NER 14. évében egyértelmű, hogy nem történt demográfiai fordulat. Vagy milyen alternatívája van annak, hogy a németek után a keletnek is az összeszerelő műhelye vagyunk, és százmilliárdos támogatásokkal próbáljuk elérni, hogy hozzánk jöjjenek Szlovákia vagy Lengyelország helyett?

Óriási mulasztása a Fidesz kormánynak, hogy a 2010-es évek konjuktúráját egyáltalán nem tudta arra felhasználni, hogy saját iparunk és magyar kézben lévő termelő üzemeink legyenek. Nyilván ez ugyanolyan nehéz feladat, mint az oktatás és az egészségügy hatékony átalakítása, de még kísérletet sem láttunk erre.

Migrációs politika, gender, Brüsszel, háború, Isten-Haza-Család. Szerinted mennyire vagyunk a jó úton?

Próbálok objektív maradni, és ugyanúgy látni a jót és a rosszat. A kormány külpolitikája nagyon szimpatikus, és nyilván nagyon nehéz ilyen ellenszélben eredményesen küzdeni, de elképesztő eredmény, hogy Orbán Viktor, a volt szocialista blokkból kiemelkedve már nem csupán az EU-n belül, de lassan világpolitikailag is tényező. Ezt sajnos az ellenzék gyűlölettől bepárásodott szemmel képtelen látni, miként egy nemzeti minimumot sem hajlandóak elfogadni.

Másik oldalról nézve nagyon nem vagyok elégedett az eredményekkel, mert rengeteg területen csak visszalépés van. Nézzük meg a kultúrát, és hogy a NER holdudvarában kik kerültek előtérbe az utóbbi időkben: Győzike, kis Grofo, Fásy Ádám! Az értelmiséghez már senki nem akar szólni; a kormányzati teljesítmény egyetlen látható fokmérője a választási siker. Azt látom, hogy ez már öncéllá vált, és nem a siker által akarnak elérni fontos változásokat, amelyekre a társadalomnak nagy szüksége lenne. A népet fel kell emelni, nem pedig kiszolgálni kenyérrel és cirkusszal.

Nem kéne amúgy ezt az egészet egy társasjátékban összefoglalni?

Politikai témájú társasjátékra világszinten sincs nagy igény. (Ezzel a politikai és gazdasági működést bemutató Hegemony sikerének tükrében nem értek egyet. – A szerző) Érdemes megnézni a közösségi finanszírozás zászlóshajóján, a Kickstarteren, hogy ezek nagyrészt alacsony támogatottsággal rendelkeznek. Ezt azért is tudom, mert volt ilyen elképzelésem, és készült is egy olyan kártyajáték, amit sokan szerettek, és kendőzetlenül szerepeltek benne a piszkos politikai trükkök, manipulációk. De ez a projekt már 5-6 éve az asztalfiókban pihen. Igazság szerint annyi ötletem van, amit nem tudok mind elvinni a kiadásig, ezért igyekszem azokat végigvinni, amire nagyobb lehet az érdeklődés.

Készítettetek, kiadtatok már játékot a kiskirályok háborújáról Károly Róbert idején,‘56-ról, az ősi Magyarországról, Trianonról, ráadásul egészen szép és összetett játékokról van szó, ami a Trianonra különösen igaz. Mennyire erős a jobboldali, konzervatív, nemzeti vásárlóerő, ha egyáltalán elkülöníthetően létezik ilyen?

Nagy örömömre szolgálna, ha beszélhetnénk ilyenről, és egyénileg természetesen létezik az a jelenség, hogy valaki direkt a saját ideológiájának megfelelő módon választ a társasjátékok közül. Első játékunk a történelmi Magyar Királyság területén, a kiskirályok korában játszódó Kard és Korona volt, ami tényleg nagy siker lett. Már három kiadásban fogyott el belőle hatezer darab, nekünk is csupán egy tucatnyi maradt belőle. Ezt tapasztalva bíztam benne, hogy az általad vázolt jelenség létezik, de sajnos ezt a többi történelmi játékunk esetében nem éreztem.

Hasonlóan jártunk a török-magyar kor ütközeteit stratégiai mélységekben és elképesztő változatosan bemutató Kereszt és Félholddal, pedig a kialakítása is gyönyörűre sikerült. Az Egri csillagok két évvel ezelőtt jelent meg, ahol a Gárdonyi regény nyomán tudjuk újrajátszani az ostromot, ráadásul olyan csavarral, hogy az egyik játékos az áruló Hegedüs, és szerencsére itt a név elég erős húzóerő ahhoz, hogy rendesen fogyjon. De azt sajnos nem érzem, hogy nemzeti érzelmű tömegek jelentek volna meg a játékboltokban vagy a webshopunkban azért, hogy beszerezzék ezeket a játékokat.

Az Újrajátszott Trianon és a Szilaj vagy Oltakozz okosan között hatalmas szakadék tátong. Tényleg ennyire nehéz egy igazán komoly, történelmi társast népszerűvé tenni és ennyivel nagyobb az igény a bugyutább témájú és egyszerűbb, valamint a családi játékokra?

Erre csak annyit tudok mondani, hogy egy friss statisztika szerint az USA-ban az eladott társasjátékok 75%-a sakk, Monopoly és Scrabble. Tudomásul kell venni, hogy az emberek nagy többsége nem akar hosszan gondolkodni egy társasjátékon, hanem szórakozni, kikapcsolódni szeretne. Nem akarnak sok időt szánni a szabályok megtanulására, megértésére. Azonnali élményt szeretnének kapni.

A játékiparban dolgozóknak küzdenie kellene, hogy együtt minél több szemet nyissunk fel azzal kapcsolatban, hogy olyanokon túl is létezik egy másik dimenzió, mint az Uno, a Gazdálkodj okosan és a Ki nevet a végén. Ez ráadásul sokkal több értéket és izgalmat tartogat, de odáig el kell jutni. Én vállalom ezt a néha don Quijote-i harcot, de erős kisebbségben vagyok, és nekem is kell kompromisszumokat kötnöm, hogy a Kékjáték meg tudjon élni a piacon.

A most megjelenő Betyárvilág jó példa erre. Könnyen tanulható kártyajáték, mégis behozzom vele a XIX. századi betyárokat a köztudatba, a rájuk jellemző környezettel, viselkedéssel együtt. A Magyar Népmesék – A társasjáték kapcsán a mai napig a vélemények háromnegyede azzal kezdődik, hogy ez nagyon bonyolult játék, és csak azok szeme csillog később hálásan, akik beleteszik azt a plusz félórát, hogy újra elolvassák a szabályt, megnézzék a róla szóló bemutató videókat. Ekkor viszont sokan megírják, hogy nagyon köszönik ezt a csodát, mert ilyen jó hangulatú játékkal még soha nem játszottak.

Mi az akadálya annak, hogy a történelmi játékok megjelenjenek egy nemzeti kormány vezette ország iskoláiban és a tananyagot játékosan segítsék?

Erre tudom a legegyszerűbb választ adni: a nemzeti kormánynak kellene felismernie ennek a jelentőségét. Én megpróbáltam több módon is felhívni rájuk a figyelmet. Azt tudom, hogy a Népmesék társas Orbán Viktor kezében is volt, de sajnos csak kisebb támogatásokat kaptam. Pedig egy egész interjút meg lehetne azzal tölteni, hogy sorolnánk azokat a rendkívül hasznos kompetenciákat és hatásukat, amiket a társasjáték fejleszt, miközben korunk egyik legégetőbb problémája lesz hamarosan, hogy a digitális világban felnövő generációk nem tudnak egymáshoz kapcsolódni. A személyes együttlétet nem pótolja semmi, és az élményszerűen megszerzett tudás mélyen beleég mindenkibe.

Mi lenne az álomprojekted, ha nem számítana a pénz, nem számítana a fogyás, avagy bármit megtehetnél?

Olyan szerencsés vagyok, hogy ez már meg is adatott: az Újrajátszott Trianont Szabó Pál Csabának köszönhetően a Trianon Múzeum finanszírozta, és sikerült olyan megalkuvásmentes minőséget létrehozni, amit a piac nem fizetett volna ki. Ha közelről nézzük meg a játékot, akkor elképesztően szép lett: elegáns fekete dobozban külön műanyag tálcán a miniatűrök, kétszáz kártya a korabeli fotók felhasználásával különböző méretekben, fém jelölők, egyedi gravírozott dobókockák, és maga a játékszabály is olyan, mint egy képes album.

A játék összetettségében sem kellett kompromisszumokat kötni, és szerzőtársammal, Limpár Péter történésszel sikerült egy olyan maradandó alkotást létrehozni, amiről büszkén állíthatom, hogy az eddigi főművem. Úgy sikerült bemutatni a száz évvel ezelőtti rendkívül komplex katonai-diplomáciai-gazdasági-társadalmi környezetet és azok összefüggéseit, hogy maximum két órás a játék időtartama, megjelenik benne majdnem minden fontos korabeli szereplő és esemény.

Ráadásul egy teljesen kooperatív játék, ahol miniszterek bőrébe bújva tényleg érezzük a döntésekkel járó felelősséget, a ránk nehezedő körülmények súlyát és gyakran kilátástalanságát. Azaz kicsit tényleg olyan érzésünk lehet minden egyes játéknál, hogy formálhatjuk a történelmet, ami minden közhiedelemmel és történészi székfoglalóval szemben néha egész apróságon tud múlni. Ezek a döntések pedig most a mi kezünkben vannak.

Tartoztam magamnak, a politikában játszott szerepemnek, az erdélyi őseimnek és egyáltalán a magyarságnak azzal, hogy ezt a játékot megalkossam. Hatalmas elégtétel, hogy sikerült ilyen színvonalon megvalósítani.

Zászlóégetés… megbántad azóta?

Őszintén mondhatom, hogy igen. Nem mintha a tömeggyilkos izraeli kormányzatok nem érdemelnék meg az állandó kritikát, látva most is a több mint egy éve tartó háborút, ami folyamatosan eszkalálódik. És ebben nagyon más véleményem vagyok, mint a Mandiner.

De az emberekben csak annyi rögzült, hogy egy primitív szélsőséges zászlót éget, a nagy gonddal felépített félórás beszédem Izrael létrejöttéről, az ENSZ határozatok folytatólagos semmibevételéről, és egy ott élő ősi nép meghurcolásáról, földjeik elrablásáról már nem jutott el a fülekbe, mert olyan információs áradat van, hogy nagyon kevesen tudnak az események mögé is látni.

A szimbolikus gesztusoknál nagy veszély, hogy a többség nem látja mögötte a tartalmat.