A kölyökképű megmondóemberről

„Nemrégiben Friderikusz Sándor, az egyik legértékesebb tévéműsor gazdája, igaz, csak kis adón, igaz, csak késő este, minden időben kényes kérdést feszegetett a (szerintem) egyik legnagyobb magyar élő íróval, Spiró Györggyel: a társadalomban élő idősebb korosztály szerepéről, arról, hogy a széthulló társadalmak ideálja az ifjúság mindenek feletti idealizálása, míg a felemelkedő társadalmakban az öregeknek megbecsült szerepük van.

Erre kibukott a hvg.hu megmondóembere, Hont András. Az ifjú – bár legutóbbi cikkében bevallottak szerint már a negyven felé közeledő, ám kétségkívül kölyökképű – purifikátor hajlamos »nagy igazságok« kimondására, amik szerint mindenkinek ideje eltakarodni a közéletből, aki valaha is mondott, tett bármit is. (Persze, ahogyan az írásban is szerepel, vannak »öregek«, akiket senki nem akar nyugdíjba küldeni. De hát könyörgöm, miért éppen Hont Andrásnak kell megmondania, hogy ki szólhat, ki takarodjon?) Ezt a bölcsességet már többször is kifejtette, semmi új nincs benne: sokan érzik úgy, hogy a »nyuggerek« minden baj okozói, akik beszédülnek a 13., 14. havi nyugdíj ígéretébe.

De a Hahó Öcsi, menjetek borbélyhoz! című írásban azt fejtegeti, hogy az idősek nemcsak beszédülnek az ígéretekbe, hanem egyenesen akadályozzák a fiatalság érvényesülését, ez az írás egyik vonulata, ha jól értem. A másikról majd később.

»Mi lenne, ha megengednék nekünk, hogy a saját értelmes csatáinkat nyerjük meg? Tényleg, mi lenne, ha megengednénk nekik?« teszi föl a költői kérdéseket. Nagy illetlenség tudom, kérdésre kérdéssel felelni, de remélem, Hont, aki szintén nem az illemkódex aggályos betartásáról ismert, nem ró meg ezért: ki a bánatos »sötétben bujkáló« nem engedi meg bármelyik fiatalnak, hogy »megnyerje a saját értelmes csatáját«? Igaz, ahhoz ki kellene menni a csatatérre…”