Végjáték Kijevben

„Mondhatnánk, hogy ez már polgárháború, ám bármilyen szörnyű, ami most történik, itt talán azért mégsem tart Ukrajna. Némi jóindulattal, de inkább zsákutcaként írhatnánk le a helyzetet, amelyben mégiscsak számolni kell a végletesen meggyengült hatalommal és egyre inkább a nem eléggé megerősödött ellenzékkel. A maga erejéből azonban egyik oldal sem hatalomképes, így aztán döntővé válhat az utca ordítása és immár a külföld szimpátiája is. A baj az, hogy ezzel hatalmat lehet dönteni, országot építeni azonban aligha.

Ebben a helyzetben érdemes lenne a barikádok mögött lélegzetvételnyi szünethez jutva mindkét oldalon elgondolkozni azon, hogy miként is lehetne kibújni a fedezék sokszor nedves és időleges biztonságából. Átgondolni például, hogy miért is kezdődött ez a tiltakozás, ami már messze nem az európai értékek védelmében hoz véráldozatot és romlást. Hova fajult a korrupcióval, az oligarchiával szembeni elégedetlenség?

Érdemes lenne ráébredni arra, hogy kik is lovagolták meg ezt a hullámot. Megfékezhető-e az egyre nagyobb erőre kapó radikálisok dühe? Megéri-e kockára tenni a történelmi léptékben nem is oly régen kivívott függetlenséget, s szétszakítani Ukrajnát? Szabad-e feltépni az éppen csak beforrt történelmi sebeket, s épkézláb jövőkép nélkül kockára tenni milliók életét? De nem ártana e szörnyűséget látva elgondolkodni a világban sem azon, hogy megéri-e egy népet feltenni holmi hatalmi rulettre. Hová visz az, ha hatalmi érdekek bűvöletében minden eszközt megengedhetőnek vélnek még az értékeikre oly kényes uniós tisztviselők is?”