Miért nem csinálnak már valamit?!

„Miért nem csinálnak már valamit? – kérdezik tőlem a boltban, az utcán megállítva. Értem én, vagy legalább is azt hiszem. Elegük van a kormányból, a Fideszből, Orbánból, de nem látnak erős ellenállást, elfogadható alternatívát.

A választók alig harmada rendelkezik erős pártszimpátiával és választási szándékkal. A kétharmad elfáradt, elege van a politikából, talán az egész országból is. Nincs, aki megszervezné az ellenállást. Az ellenzéki pártok, szervezetek megosztottak, támogatottságuk nem átütő. A média túlnyomó része vagy nyomja a Fidesz propagandát, vagy üres locsogással tölti ki a műsoridőt. A Fidesz-világnak nincs erős társadalmi, politikai ellenzéke.

Csináljunk már valamit! – érezzük a késztetést. Tartsunk még egy sajtótájékoztatót? És akkor mi van? – replikázhatnánk. A mondanivaló elakad a jobboldal uralta média érdektelenségén, ellenállásán, vagy a választók fáradságának falán.

Szeretjük vagy sem, csak erős gesztusokkal lehet eljutni a választók többségéhez. Másként mondom: a drámai helyzet drámai választ kíván.

Ma estétől hét napon keresztül a Demokratikus Koalíció politikusaival, Molnár Csabával, Niedermüller Péterrel és Kolber Istvánnal éhségsztrájkba kezdünk a Parlament előtt. Nem a kormányhoz fordulunk, tudjuk, hogy a parlamenti kétharmad nem kér az ellenvéleményből. Célunk, hogy felhívjuk a választók figyelmét arra, hogy az előzetes regisztráció ellehetetlenítheti, hogy elzavarjuk az Orbán-rendszert, amely tönkretette az országot, tönkretette életünket. Nem akarunk belenyugodni abba, hogy választók milliói csendben tűrik, hogy magányossá vált hazánk, hogy sodródunk a nemzeti- és milliók magáncsődje felé, hogy pusztul az ország. Bárhová nézünk, baj van. A kormány mégsem megoldást kínál, hanem saját, egyre jobban morzsolódó hatalmát kívánja bebetonozni. Nincs okunk, hogy szótlanul tűrjük az iskolarendszer, a felsőoktatás feldúlását, az egészségügy tönkretételét, a dolgozók megalázását, a kulturális-, művészeti élet kiüresítését, a befektetőkkel való öngyilkos hadakozást, a csökkenő béreket, a növekvő inflációt.

Az éhségsztrájk különleges eszköz. Ez az önsanyargató politikai akció nem előzmény nélküli. Lányi András vagy egy évtizede a Roosevelt tér fáihoz bilincselte magát, LMP-s aktivisták nem is olyan régen a Parlament kapuihoz láncolták magukat, elkeseredett borsodi emberek a múlt télen éhségmenetet alkotva jöttek a törvényhozás épülete elé. A tiltakozás önmagában nem megoldás. A megoldáshoz több kell: reális politikai, emberi, kulturális alternatíva. De hogy ez megszülessen és kellő választói támogatást nyerjen, ahhoz az is kell, hogy felébredjenek az emberek a fásultság önpusztító álmából. Az éhségsztrájk üzenet a választóknak: ne engedjétek, ne nyugodjatok bele a gyalázatba!

Ha pár tíz- vagy százezer ember elgondolkodik azon, hogy a beletörődés helyett érdemesebb az ellenállást választani, felháborodni, ellenszegülni, akkor megéri étel nélkül maradni hét napon keresztül.

Lesz erőnk végigcsinálni! És amikor majd fáradunk, tudjuk, hogy lesznek, akik eljönnek és tartják bennünk a lelket, az erőt. A hét végén pedig, jövő szombaton, szeptember 15-én, 15 órától a Batthyány-örökmécsesnél egy nagygyűléssel adunk nyomatékot közös kívánságunknak: legyél bátor, Magyarország szembeszállni e romlott rendszerrel!”