Ákos a mi Stingünk

„Ákos az utolsó kis »yeah«-ig minden előre megtervezett, egyetlen spontán gesztusa, vagy arca sincs a színpadon. Ő az, aki még hörögni is csak pontosan és szépen b-mollban tud. Ráadásul minden egyes megmozdulásával meg akar felelni a potenciális közönség minden egyes tagjának. Amikor önfeledten táncol, akkor is ott az elnézés kérő mosoly az arcán, hogy hát igen, tudjátok rocksztár is vagyok, nem csak borszakértő, most kicsit hülyülök, de aztán iszunk rá egy Demeter Zoltán Veres Furmintot. Meg hogy ezt kapjátok be, balliberális köcsögök, ez az igazi konzervatív rockzene, nem a Kiscsillag, fuckyeah.

Pedig bárhogy is próbálják egyesek tagadni, Ákosnak vannak igazán nagy slágerei, és vannak szép és őszinte sorai is. Ahogy egyébként Stingnek is. Mondjuk én speciel nem értem, hogy egy konzervatív ikon miért foglalkozik ennyit a számaiban a bűnnel és a feloldozással, mégis milyen ocsmány bűnei lehetnek? Dekantálás nélkül megívott egy egész üveg 2004-es Gere Kopárt? Egyszer rámosolygott Horn Gyulára? Titokban mégsem szereti Nyirő József könyveit? De ez csak az Ákosban feszülő ellentmondás, oldja meg ő maga, nekünk meg legyen annyit elég, hogy az Ilyenek voltunk soraiban tényleg nincs semmi fájóan kínos. Hogy a ráadásban átdolgozott Bonanza számokról, például az 1984-ről már ne is beszéljünk.

Ha egyszer, végre a Szigeten Ákos túllépne azon, hogy hogyan is kell viselkednie egy mértéktartóan jobboldali kultúrateremtőnek, ha megbocsátaná, hogy vannak, akik Lovasi András nyekergését jobban szeretik az ő dalainál, és egyébként is legalább egyetlen pillanatra képes lenne nagy ívből szarni az egész európai értelemben vett igényességre, talán még egy igazán jó koncertet is adhatna. Aztán pedig lehetnének igazán jó számai. De addig tényleg csak egy ideális popsztár. Vagy inkább egy sikeres üzletember, aki hétvégente ideális popsztárt alakít a Wass Albert színjátszó kőr musical csoportjában.”