„Ugye, emlékeznek még arra, amikor az MSZP-közeli nagyvállalkozó, Hujber Ottó közfelháborodásra szalmaerőművet akart építeni Szerencsen? Szerencsére nem jött össze, és ha másra nem is, arra legalább jó volt az ügy, hogy összefogásra késztesse a Tokaj-hegyaljai borásztársadalmat, akik szépen, udvariasan emlékeztették a kormányt, hogy bár Tokaj-Hegyalja 2002 óta a világörökség része, nincs rendezve a borvidék jogi védelme. Most végre rendezték: történeti tájjá nyilvánította a tokaj-hegyaljai történelmi borvidéket a nemzeti fejlesztési miniszter. (...)
Elsőre persze bonyolult kérdés, hogy azon túl, hogy Tokaj-Hegyalja egyrészt történelmi borvidék, másrészt a világörökség része, mi újat tud még mutatni, és egyáltalán mire jó a történelmi táj kategória. Leginkább arra, hogy végre jogilag is a helyére került a régió. »Az elmúlt ezer év alatt kialakult szőlőművelési hagyományok érintetlen, eredeti formában továbbélése, a terület évezrede tartó egysége a tokaj-hegyaljai történelmi borvidéket egyedülálló értékké teszi, ezért még fokozottabb jogszabályi védelemre van szüksége« áll az indoklásban. Most már tényleg csak a hegyaljai embereken múlik, mihez kezdenek ezzel az örökséggel, vissza tudják-e állítani Tokaj-Hegyalja régi fényét, amit a negyven év szocializmus, tömegbor-termelés sikeresen lerombolt?
Szerencsére most sem kell félteni Rákóczi népét. Több település és számos borász már elindult ezen az úton – kétségtelenül Mád jár az élen. Sokak számára ismerősen csengenek Szepsy István, Demeter Zoltán, Orosz Gábor, Lenkey Géza, Gergely Vince, Demeter Endre, a Royal Tokaji vagy éppen Barta Károly borainak címkéin a Mád környéki dűlőnevek: Birsalmás, Becsek, Urbán, Király, Kakas, Szent Tamás, Nyúlászó, Úrágya, Veres. Olyan borok készülnek ezekről a dűlőkről, melyek azon túl, hogy kifinomult és összetett ízvilágukkal remekül elszórakoztatnak és elgondolkodtatnak, kitűnően mutatják be termőhelyük jellegzetességeit is.”