„Az elmúlt néhány hónap alatt kialakult a magyar politikai, gazdasági és szellemi elit egységes álláspontja a devizahitelezésről, miszerint annak minden következményét a devizában eladósodott háztartások kötelesek viselni. Szó lehet halasztásról, mint a kormány és a bankok engedményéről, de kizárt a bankok, illetve a kormány vagy az illetékes hatóságok felelőssége. (...)
A körültekintő hitelezés a mai pénz- és tőkepiacok bonyolult világában nem a hitelfelvevő, hanem a szakértelemmel rendelkező bank dolga, mert a szükséges szakmai ismeretek hiányában az átlagháztartás nem tudja megállapítani, hogy mekkora havi törlesztéssel kell számolnia. A hitelképesség határának kiszámítása tehát a bank szakmai feladata, amit mi sem bizonyít jobban, mint a tény, hogy ezt a feladatot a bank csak különdíjazásért – mint például a „hitelbírálati” díj befizetéséért – vállalja. Annak megállapítása aztán, hogy a bank által javallott hitelkonstrukció általa ajánlott mérete és működési jellegzetessége mennyire felel meg az általa behatárolt hitelképességnek, végképp a bank felelőssége.
A devizahitelezés azért hibás, mert a benne rejlő árfolyam-ingadozás lehetetlenné teszi a hitelbíró képesség korlátainak betartását. Az óriási méretű ingadozás figyelembevétele vagy a képességnél jóval kevesebb hitel folyósítását teszi szükségessé, mint amennyi a forinthitel esetében lehetséges lenne, vagy annak negligálása a hitelbírás határát meghaladó kötelezettséget eredményez. Egyik kimenet sem felel meg a bank szakmai kötelességének, amely teljesítéséért ráadásul a bank pénzt is kért és kapott. Ma már nehéz a devizahitelezést pártoló véleménnyel találkozni. Persze lehet, hogy ennek ellenére a magyar jogrendszer jelenlegi fejlettségi szintje nem képes biztosítani a fentiekben leírt követelményeket. De a felelősség jogilag is számon kérhető meghatározása nélkül inkább elmaradottságunk állandósulására, mint a szakmai teljesítmény színvonalának emelkedésére számíthatunk.”