„Én Oszama halálának tudok örülni, mert közelebb visz a szabad (a viszonylag legszabadabb) világot fenyegető háború lecsillapodásához, de csak az észből jövő örömöt helyeslem, a szívből jövőt nem. Félek és viszolygok attól a diadalmas örömmámortól, amit az amerikai nagyvárosok ujjongó bulvárjaihoz illő nyomtatott bulvár úgy fejez ki, hogy »bosszút álltunk a kurafin«. A belátó öröm és a zsigeri öröm közötti különbségtétel tétje – sok-sok emberélet. Elkerülhetetlen háborúkban sajnos üdvözlendő az elkerülhetetlen, haszonelvű ölés, amelynek hasznát megmentett emberi életekben és anyagi javakban mérjük. Ezt hitelteleníti a kielégülést kereső bosszúvágy, mely igazolhatatlan gyilkosságokhoz, kínzáshoz, megalázáshoz, pusztításhoz vezet. A példákat ismerjük. A szabad világ életfeltétele az a történelmileg egészen friss civilizációs fejlemény, mely a bosszú parancsát visszavonta, annak évezredeken át (és a világ számos kultúrájában ma is) pozitív előjelét megfordította. A legkevésbé az USA-ban, a szabad világ – Japánon kívül – egyetlen országában, ahol a bosszúelvű törvénykezés emblémája, a családok és közösségek kielégülését szolgáló halálbüntetés megmaradt. Épp ott, ahol a szabad világ védelméhez szükséges erő összpontosul.
Oszamát nem próbálták meg élve elfogni és a jog uralma alatt álló eljárásban elítélni. Ez a háború törvényei szerint elfogadható, a béke törvényei szerint nem. Hol vannak a kettő határai egy olyan világban, melyben nyilvánvalóan folyik egy területileg lehatárolhatatlan háború, miközben a szabad világban alapvetően béke uralkodik, a béke rendes törvényei szerint folyik az élet? Guantánamo példáján látjuk, milyen nehéz kérdés ez.”