„Csak egy olyan alkotmány lenne képes igen hosszú időn át talapzatul szolgálni a nemzeti újrateremtési folyamat számára, amely az adott emberi közösségben létező valamennyi hagyományréteg pontos felismerésére épül. S bár a rendelkezésünkre álló értelmezési keret és fogalomkészlet csak nagyon korlátozottan alkalmas e feladatra, bármilyen kínos és kényes is, meg kell próbálni felvázolni és megérteni ezeket a hagyományrétegeket, hiszen létértelmezési logikájuk alkotmányba való beemelése nélkül a most nekiinduló alkotmányozási folyamat értelmezhetetlenné válik. Ám e hagyományrétegek között ma olyan súlyos belső ellentmondások feszülnek – ez a legkényesebb probléma –, amelyek áthidalhatatlanok.
A magyarság legmélyebb hagyományrétegét az az ősi kultúra adja, amelynek gyökerei messze a kereszténység előtti időkre nyúlnak vissza. (...) A második fő hagyományréteg az a kereszténység, amely a Szent Korona szakralitására épül, így számára elfogadhatatlan a reneszánsztól a felvilágosodásig húzódó ív, és mindaz, ami eközben és ezek után a kereszténységgel történt. A felvilágosodás, a nyugatias modernitás erre épülő és eufemisztikusan szekularizációnak nevezett pusztító folyamata ugyanis a kereszténységet lényegében üres vázzá tette. Önmaga emlékművévé, amely legfeljebb formálisan lehet a szakralitás őrzője, ehelyett valójában a nyugatias modernitás deszakralizációs rombolásának engedelmes eszköze.
A harmadik hagyományréteg pedig éppen ez a kiüresedett kereszténység, amelynek széles körű elterjedése és ma is uralkodó volta a fő oka annak, hogy a magyarság olyan védtelennek bizonyult a jakobinus, a bolsevik és mai neoliberális globálnyik pusztításával szemben. Ez a kereszténység hivatalos formában ugyanis az elmúlt évtizedek folyamán haladásként és fejlődésként értelmezte, s értelmezi ma is, a birodalomnak Magyarország felszámolására tett meg-megújuló kísérleteit.”