Merjünk nagyot álmodni

„Nem túl elcsépelt itthon, hogy egy volt tévés vagy médiaszakmában dolgozó könyvet ír?

Szakmai szempontból kívülről persze úgy tűnik, »jaj, eddig tévézett, most regényt ír«, ez olyan másnak tűnik, pedig egyáltalán nem az. Én úgy élem meg, hogy ez egy komplexebb, még nagyobb falat, hiszen a 3 hét hosszabb idő, mint az 50 perc. Ez a nyugati világban egy természetes pálya, nagyon sok olyan akcióregény-, konspirációs thrilleríró van, aki korábban tévés vagy újságíró volt, például a New York Times újságírója Irakban sok mindent látott, a közölnivalója túlfeszítette a 4 flekket, ezért »átment« akcióregény-íróba. Az elmúlt két évtizedben nekem is nagyon közölnivalóm képződött, és 50 percbe már nem tudom elmondani mindazt, amit szeretnék. Ráadásul a fikció teret ad egy csomó dolognak, ha az írom, hogy a képzeletbeli magyar miniszterelnök, akkor ezzel elhárítom azt a problémát, hogy ez most Orbán Viktor vagy Gyurcsány Ferenc?, vagy pedig a Gazprom főnök szájába beleadhatok olyat, amelyet soha az életben nem fog a kamerába elmondani, de esetleg amikor kikapcsolom a kamerát, elmondja. Nagyon sok olyan izgalmas felület jön elő ebben a műfajban, amelyet más műfajban nem kap meg az érdeklődő. Az akcióregény, konspirációs thriller egy új műfaj, ezt Magyarországon eddig nem csinálták, feltehetően azért nem, mert például több éves kutatómunka szükséges hozzá, valamint egy olyan előpálya - az, hogy ennyi felé jártál , ami nekem megvan. Tehát számos oka van annak, hogy miért az én kezemből jön ki egy ilyen típusú könyv Magyarországon.

Idehaza nagyon sok példa van arra, - mondhatnék neveket, de nem akarok-, akik évente 2-3 könyvet írnak. Engem nem kitettek a tévéből, hanem én mondtam fel a még 2 évig érvényes szerződésemet, mert már annyira szerettem volna ezt csinálni. Kicsit zavar, hogy ilyen megélhetési könyvkiadás alakult ki Magyarországon, amelyet bizonyos televíziós szereplők az évi 2-3 könyvükkel inflálnak, nekem pedig magyarázkodnom kell. Bízom benne, hogy ha az olvasó kézbe veszi, akkor érezni fogja a különbséget, különösen azt, hogy ez a szenvedélyem. Nekem ugyanis tényleg nem arról szól az írás, hogy holnap nem tudok tejet vásárolni magamnak, hogy ha én most ezt a könyvet nem tudom eladni. Ha erről szólna, akkor nem írtam volna olyan műfajt, amiben 2 évig dolgoztam. Természetesen szeretném, hogy sikeres legyen a regényem, de mégsem volt a tudatomban egyfajta megélhetési könyvírás. (...)

Változott-e valamit a szemlélete attól, hogy két éve külföldön él?

A szemléletem nem változott, Nizzában is úgy élek, hogy azért gyakran hazajárok Magyarországra. Én úgy fogalmaznék, hogy több időt töltünk ott, mint Magyarországon, ez az itthon, az az otthon. Én tényleg komolyan azt gondolom, hogy kitágultak a határok. Komolyan veszem azt, hogy az Európai Uniónak vagyunk a tagjai, ezzel nagyon sok rossz dolog jár, de csomó jó is. A rosszat megéljük, de a jót viszont alig élvezzük, például azt, hogy senki sem állít meg a határnál, hogy ugyanaz a plasztik kártya adja a pénzt Budapesten, mint ott, hogy egyébként az árak teljesen kiegyenlítődtek. Az már semmiképpen sem áll, hogy azt mondogatjuk: Kelet-Európában vagyunk, döcög ez az ország, kevesebbet keresünk, no de legalább olcsóbb az élet. Az a rossz hírem van, hogy kevesebbet keresünk, de az élet semmivel sem drágább kint, tehát emiatt senkinek sem kell visszatartania magát, hogy ne menjen külföldre, vagy ne tágítsa ki az életterét, és ne élvezze ki azt a fantasztikusságot, amit tényleg Európa okoz, hogy ez egy micsoda ingergazdag, változatos kontinens. Én élvezem, hogy van különbség Budapest és Nizza között, nem pedig lecseréltem Budapestet Nizzára. Úgy látom, hogy csak sopánkodunk az európai uniós dolgokkal járó negatívumokon, az előnyeit pedig nem használjuk ki.”