„Mind a preambulumban, mind a lusztrációs törvényben benne lenne a negyvenévnyi kommunista és szocialista diktatúrától való elhatárolódás. S mindez egyszerre lenne politikai, erkölcsi és jogi természetű. Politikai, amennyiben egy elnyomó rendszertől és annak intézményeitől határolódnánk el. Erkölcsi, amennyiben megállapítaná a törvény a múlt rendszer nómenklatúrájának felelősségét, ám tekintettel az idő múlására, a közéletből való kitiltás helyett immáron megelégednénk a morális elítéléssel, s a közéletből való önkéntes kivonulással. Valamint jogi, amennyiben cezúrát vonna a törvény a diktatúra és a demokrácia jogrendje között, s ezáltal megszüntetné a diktatúrában történt szabadság és emberi méltóság, valamint az emberiesség elleni bűntettek elévülését, s ezeket végre valóságosan – nem csak papíron! – büntethetővé tenné.
A fentiek elsősorban egy diktatórikus rendszertől való elhatárolódásról, illetve az akkor elkövetett és bizonyítható bűnök jelenkori megtorlásáról szólnának. Ugyanakkor e törvény második része a még lehetséges kárpótlásra és igazságtételre fókuszálna. Ez a rész arról rendelkezne, hogy a múlt rendszer legfelsőbb vezetőinek kiemelt juttatásai megszűnjenek és a mindenkori átlaghoz igazodjanak. A Biszku Béla-ügy is így juthatna – legalább részben – nyugvópontra. Másfelől viszont a diktatúra még élő kárvallottjai- nak (’56-os elítélteknek, kitelepítetteknek, megkínzottaknak stb.) vagy azok családtagjainak, gyermekeinek a méltányos kárpótlásáról is rendelkezni kellene végre. Természetesen mindenki tudja, hogy az ország gazdasági gondjainak orvoslása iszonyú energiákat emészt fel. De az erkölcsi megtisztulás erőt és hitet ad a gazdasági válság leküzdéséhez is.”