Valamilyen szelíd lelkiség – Kárpáti Tamás a Mandinernek

Csak tavaly december óta ismerem személyesen Kárpáti Tamást. A Semmelweis Szalonban rendezett kiállításának megnyitóján mutatott be minket egymásnak egy közös barátunk. A műveit már korábbról ismerem, és van egy képe, amelyet már évek óta gyakran látok, mert az említett közös barátnak a falán lóg. Sokszor néztem kávézás és beszélgetés közben. Mintha régről ismerős lett volna az a homályos, költői gomolygás, amit a vásznon láttam. Ahogy az erdőben száll fel a pára nyári hajnalokon. Vagy ahogy egy téli napon a vastag köd mögül csak átdereng a nap. Persze amit a festményen láttam, az „lelki” derengés, amihez a természet képeiből merítettem fogódzókat. Annyi mindenesetre biztosnak tűnt, hogy aki ezt a képet festette, sokat tud a lélekről, vagy inkább úgy mondanám: sokat sejt.

Kárpáti Tamás képei egyáltalán nem illeszkednek a kortárs festészet főbb áramaiba. Amit csinál, az leginkább a régi mesterekre hasonlít, de ez a rokonság is inkább szellemi, mint gyakorlati természetű. Úgy dolgozik, mint a régiek, úgy is érez, mint a régiek, de amit fest, az csak rá jellemző. Egyszerre régi és új, tehát időtlen. Amikor nemrég, egy verőfényes kora tavaszi napon beléptem szentendrei otthonának kapuján, azonnal úgy éreztem, mintha Csáth Géza A varázsló kertje című novellájának terébe léptem volna. Már a házat is nehéz volt megtalálni, ami csak megerősítette ezt a benyomást. Mintha egy másik világ térképe kellene ahhoz, hogy megtaláljam.

Egy régi présházban él a mester a feleségével és egy öreg macskával. Zárt, burjánzó kert, a borostyán sűrűjében rigópár fészkel. Odabent félhomály, ódon tárgyak, nagyon sok könyv. Az emeleten a műterem, ahol Kárpáti idejének nagy részét tölti. A műterem ablakából egy virágban álló almafára látni. Kárpáti köztudomásúan befelé forduló, szűkszavú ember. Nem „optimális” interjúalany. Nem szeret magáról beszélni. Igaza van. A szellemi ember életének konkrét epizódjai, életrajzi tényei lényegtelenek. Életrajza a munkájában van elrejtve, a munkája az életrajza. A műteremben egymásnak támasztott vásznak tucatjai ennek az életnek a lenyomatai, egy „belül” élt élet sorvezetői. Egy olyan művésszel ültem le beszélgetni a festékillattól átjárt padlásszobában, aki szembemegy mindazzal, amit ma látunk. Nem reprezentálja magát, alig látszik, inkább meghúzódik ennek a varázskertnek a mélyén, és dolgozik.