Enciklopédia született a nagy magyar tragédiáról

Fotó: Unsplash 

Az első modern értelemben vett enciklopédiát Denis Diderot, a francia felvilágosodás egyik neves figurája kezdte szerkeszteni, 1751 és 1772 között jelent meg. Diderot Voltaire híveként nem kevesebbet tűzött ki célul, mint hogy a világ minden tudását összefoglalja egy könyvsorozatban. A kísérlet magában hordozta a felvilágosodás minden érdemét és születési hibáját, és ez bizonyos értelemben minden enciklopédiára igaz: nem lehet a világ minden tudását egy kiadvány(sorozat)ba elhelyezni, még akár csak egy téma mentén válogatva sem. 

Az enciklopédiák szükségszerűen felületesek, vitákra adnak okot és nem mutathatják be még csak egy témakörnek sem a teljességét. Ezért 

hiszen a kötet a magyarországi holokauszt történetének kisenciklopédiáját ígéri, és mindjárt bevezetőjében belátja, hogy a vállalkozás, melyet tett, csak részleteiben teljesíthető.

de – talán a fenti témák okán is – közel állt a szívéhez a zsidóság történetével való foglalkozás is. Gerőnek szívügye volt ez a könyv. Fontosnak tartotta, hogy létrejöjjön egy, az eddigi kutatásokat, adatokat, információkat összegző, azokat szükség esetén korrigáló és megannyi újdonságot is szolgáltató kisenciklopédia a magyarországi zsidó holokausztról” – írja bevezetőjében Baczoni Dorottya történész, a XX. Század Intézet igazgatója.

Munkásságából mégis kissé kilóg a könyv, olyan értelemben, hogy szorosabb értelemben vett kutatási területétől kissé távol eső évszámokkal, nevekkel, fogalmakkal találkozunk benne. Ez nem feltétlenül gond: voltaképpen a holisztikus, mindenre kiterjedő szemlélet teszi egyesek szerint az igazán nagy történészt. 

olyan szempontokat mutatva be, melyeket egy „mezei” holokauszt-kutató talán észre sem venne. Bevezetőjében maga Gerő utal rá – s igaza is van –, hogy Randolph L. Braham földrajzi enciklopédiáin kívül a magyarországi holokausztnak ezidáig nem született enciklopédiája.

s ebben a fejezetben három szinten mutatják be, hány áldozata volt a magyarországi holokausztnak. A fejezet meghatározza az üldöztetést elszenvedők számát, másodszor a halálos áldozatokról való ismereteinket foglalja össze, s végül a gyermekáldozatok számát igyekszik meghatározni. Ezt egy statisztikai adattár követi: bemutatja – nem is a teljesség igényével – a magyarországi hivatalos statisztikai adatgyűjtés során felhalmozott ismereteket, amelyek relevánsak lehetnek a holokauszt kutatása során. 

Forrása főleg a KSH adatai, de szerepelnek minisztériumi adatközlések is. Különösen fontos a kronológiai része a könyvnek, noha itt fontos jelezni, hogy egy effajta kronológia már 2014-ben elkészült a néhai Haraszti György történész tollából is. A kronológia napjainkig folytatódik, ezt indokolja a túlélők jelenléte Magyarországon, másrészt pedig a magyar állam és társdalom holokauszthoz és emlékezéshez való viszonyának megértése is fontos eleme a történetnek.

Ezt követi egy személymutató, amely főleg a magyar szereplőket veszi sorra a magyarországi holokauszt esetében – elkövetők, embermentők, ismertebb túlélők vagy áldozatok –, de a nemzetközi kitekintés és erős, szerepel például Anne Frank is. Mint a kötet jelzi: a névsor nem teljes, de reprezentatív.

melyek közvetlen vagy közvetett módon kapcsolódnak a magyarországi vészkorszakhoz. „A fogalmi felsorolás ugyan nyilvánvalóan bővíthető, de megítélésünk szerint tartalmi vonatkozásokban minden olyan kategóriát érint és tartalmaz, amely elengedhetetlenül szükséges a folyamat történelmileg értelmezhető leírásához” – írják a szerkesztők.

Ezt követi a kötet egyik legizgalmasabb és leginkább formabontó része, ez az „antiszemita értelmező zsebszótár”, amely arra tesz kísérletet, hogy belehelyezze az olvasót abba a nyelvi közegbe, amelyben a holokauszt Magyarországon végbement. Ez különösen fontos, mert nem hogy az átlagolvasó, de még a legtöbb történész is gondban lenne, ha értelmeznie kéne olyan fogalmakat, mint az „Aladár”, a „szíriai”, a „tintabillencs” vagy „izroindián”.

A kötet szintúgy fontos, kiemelést érdemlő része a fogalomtár és a személynév-mutató. A legfontosabb nevek és szereplők mellett olvashatunk olyan fontos, kevéssé ismert személyekről, mint az embermentő Berkó Pál, továbbá Bernhardt Sándor és Kiss Pál deportálásoknak ellenálló polgármesterek, vagy éppen Magyar Dezső, az emberséges rendőr.

A fogalmak terén a kötet helyesen tisztázza, hogy a nyilasok alatt is voltak deportálások, helyesen tudja, mi a „keret” (mely fogalom nélkül a munkaszolgálat története nem értelmezhető), és

A kronológiai rész olyan fontos részletekre is ügyel a kézenfekvő és minden felsorolásban helyet érdemlő dátumok mellett, mint hogy mikor adták ki először a Mult és Jövőt vagy éppen a Zsidó Szemlét. Apró pontosítások, kiegészítések természetesen megtehetők lennének, de ez minden hasonló kötetre jellemző, és a Bolgár Dániel történész és Ökrös Fruzsina szociológus segítségével született enciklopédia értékéből nem vesz el.

Gerőnek posztumusz megjelent, értékes kötete ismét emlékeztetett: hatalmas veszteséget jelentett a magyar történettudomány számára halála. Születésnapjához közel – milyen ironikus: a professzor úr október 7-én ünnepelte volna a napot –

A magyarországi zsidó holokauszt kisenciklopédiája. A koncepciót kialakította, szerkesztette és az előszót írta: Gerő András. Bp., Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Alapítvány, 2024. 949 oldalon. (e-könyv).