Mint azt Rakonczay Gábor elmondta, gyerekkori álma volt, hogy egyedül áthajózza az óceánt. Az első három nap tragikusan nehéz volt a magány szempontjából, de később ez az egyedüllét romantikus hangulatot hozott. Kifejtette, hogy a normális életben az ember más emberek között mozog és csak pár órát tölt egyedül a gondolataival. Az óceánon ebből a pár órából hetek és akár hónapok is lehetnek, ami eleinte nagyon megterhelő.
Arról is szólt, hogy napkelte előtt 2-3 órával kelt fel, reggelizett, majd evezett 10-16 órát éjfél után 1 vagy 2 óráig az időjárástól függően. Csokoládét egész nap, 3 óránként evett. Amikor pihent, ugyanúgy hátul ült, mintha evezne és a lábával tartotta irányban a hajót.
Amikor február elején egy hullám felborította a kenut - akkor már másfél napja nem lehetett evezni, csak sodródott - bent volt éppen a kabinban. Nagyon félt, de ösztönösen és logikusan cselekedett: kinyitotta a kabinajtót, kimászott és próbálta visszafordítani a kenut, melynek a tőkesúlya volt fölül, a kabin pedig víz alatt. Kint igazi vihar volt, a tomboló szél tarajos hullámokat keltett és szürke volt minden. A tőkesúlyra kötelet hurkolt, ezzel és egy hullám segítségével végül sikerült a hajót visszafordítani. Az összes felszerelés tönkre ment, mivel rengeteg víz került a kenuba, ezt ki kellett merni. A vihar csak másfél nap múlva csendesült el. Ha az a hullám nem jön, a belekerült vízzel egyedül nem tudta volna visszafordítani a kenut - vélekedett Rakonczay Gábor.