Világ proletárjai, énekeljetek!

Nyitókép: Alessandro Bremec / NurPhoto / NurPhoto via AFP

„Külön elemzést érdemelhetne Manfred Weber és a baloldal új messiásának, Magyar Péternek a romantikus egymásra találása is, akik robot módjára mondják vissza a már unalomig ismert O1G-EU-komform paneleket. Ezen kívül nincs és úgy látszik, nem is lesz mondanivalójuk. »Mondanivaló nélkül pedig nincs politika. Fikázás, hőbörgés, és ökölrázás van« (Schmidt Mária).

Ha már viszont ökölrázás!

A magyar miniszterelnök beszédét egy rögtönzött kulturális műsor követte az EP-balosainak (értsd: kommunisták) előadásában, akik Orbán Viktor és politikája elleni tiltakozásuk jeléül

Roberta Metsola, az EP elnöke lányos zavarában csak annyit tudott hozzátenni: ez nem az Eurovíziós Dalfesztivál és nem is a nagy pénzrablás helyszíne – utalva ezzel a népszerű Netflix-sorozatra. A lyukas zászlót politikai célokra épp kisajátítani akaró Magyar Pétertől pedig azóta sem láthattunk egyetlen közleményt Facebook-posztot, melyben mélységesen elítéli képviselőtársai akcióját. Noha ebben semmi meglepő nincs, hiszen épp nemrég lamentált azon, hogy egy kis szuverenitás feladása még nem akkora probléma. A hazai és a nemzetközi sajtó pedig valójában egy jó gegként fogta fel, amely lehetőséget adhatott arra, hogy egy-egy cikk erejéig a dal eredettörténetével foglalkozzanak.

Arra a kelet–nyugat felfogásra, amely az eltérő történelmi tapasztalatokból adódik. Abból, hogy a kelet-közép-európai népek többsége 1939-től 1991-ig megszállás, idegen uralom alatt állt. Szuverenitásukat elvették, függetlenségüket megszüntették, elnyomták, kizsákmányolták őket, faji- majd osztályalapon válogattak barát és ellenség között.

A közép-kelet-európai népek együtt tapasztalták meg a világháborút, a népirtást és a terrort a szocialista, valamint a nemzetiszocialista ernyő alatt. És hiába telt el több mint három évtized a kommunizmus bukása és a rendszerváltoztatás óta, sajnos ki kell jelentenünk:

Nyugati képviselői ott vannak az egyetemi campusokon, az intézményekben, a médiában és ahogy Strasbourg példája is mutatja, az Európai Parlamentben is. Ezért nem látnak semmi kivetnivalót abban, hogy a Magyarországon összevert emberekért elítélt antifa Ilaria Salisból EP-képviselő lehet vagy abban, hogy kommunista dalok hangozhatnak el az Európai Parlamentben. »A Nyugat vezetői, parlamenti képviselői, szónokaik, publicistái, írói és véleményformálói képesek voltak évtizedeken át szemet hunyni a 15 milliós Gulag felett« – mondta épp ötven évvel ezelőtt Alekszandr Szolzsenyicin, akinél kevesebben tettek többet azért, hogy a világ megismerje a kommunizmus igazi természetét. Szavai sajnos azonban továbbra sem vesztették érvényüket. A nyugati fejletteket ugyanis hidegen hagyják a kommunizmus égbekiáltó bűnei és továbbra sem érdekeltek abban, hogy levonják a megfelelő következtetéseket.

Elitje még mindig azzal áltatja magát, hogy a kommunizmus végső soron jót akart, csak a megvalósításba csúszott egy kis hiba. Dinesh D’Souza szerint »a szocializmusra tett újabb kísérlet olyan, mint Elizabeth Taylor nyolcadik házassága; az élettapasztalaton felülkerekedett a vak remény.«

Mi azonban már tudjuk, mire képes a vak remény és köszönjük, de nem kérünk belőle. Nekünk, akik mind a két totális diktatúrát megszenvedték, hatalmas a felelősségünk egy olyan Európában, melynek nyugati fele nem ismeri a szabadság árát és jelentőségét, nem ismeri a diktatúrák valódi arcát, nem becsüli meg a nemzeti örökséget és identitását.”

***