Tehát ez a háború: így alkottak a Don-kanyar magyar katona-művészei

Tehát ez a háború? címmel a második világháborúban a keleti frontra, a Don-kanyar poklába kivezérelt, haditudósítóként besorozott képzőművészeknek állít emléket egy új kötet, az MMA Kiadó gondozásában. Eddig nem közölt naplórészletek, visszaemlékezések, interjúk és gazdag képanyag tanúskodik a könyvben megidézett hét alkotó (köztük a később világhírűvé vált Szalay Lajos) meghatározó frontélményeiről. Az eredeti szövegek mellett Sümegi György alapos és informatív tanulmánya többek között a könyvben tárgyalt képzőművészek pályaképét rajzolja meg, képet nyújt a haditudósítói feladatokról, és bemutatja az ott készült képeik utóéletét is.

Most Sümegi Györgyöt kérdeztük a kötetről és a benne szereplő alkotók életéről, sorsfordulóiról!

***

Képzőművészek Don-kanyari haditudósításairól, alkotásairól szól ez a könyv – honnan jött a könyv megírásának az ötlete? Esetleg személyes, családi érintettség?

Talán minden magyar családot érintett a 20. század két háborúja.

és gimnazistaként értettem meg a somogyacsai temetőben, szép síremlékénél, amelyen őt nemzeti hősnek jelölik, hogy valójában nem ott nyugszik, hanem a harctéren, de az akkori szokás szerint lakhelyén a család síremléket emeltetett a tiszteletére. Anyai nagyapám az első világháborúban Lemberg (a mai Lviv) és Bécsújhely között volt vonatfékező, sokat mesélt nekem erről gyerekkoromban. 

Talán nem véletlen, hogy Polóny Elemér festőművész unokahúga, dr. Polóny Enikő a feleségemnek adta nagybátyjának az 1942. júniusi elindulásuktól hazaérkezésükig vezetett haditudósítói, háborús naplóját. Ezt akkor a kézírást jól olvasó kolléganőm gépbe írta, de azidőtt főleg az 1956-os forradalom képzőművészetével foglalkoztam. Infarktusom után, 2018-ban próbáltam fölmérni, hogy mit tudok még megcsinálni. Akkor kezdtem a Polóny-napló alapján azonosítani a naplóíró haditódósító képzőművész társait, megkeresni a háborús szolgálatukról szóló visszaemlékezéseiket és a műveiket. Ez utóbbi nehéz volt, mert csupán néhányat találtam a Hadtörténeti és a Mezőgazdasági Múzeumban. A családtagokat, illetve leszármazottaikat kerestem meg, s így az eredetileg föllelt műveket magángyűjteményekből s más múzeumi állagból meg tudtam tízszerezni.

Kik azok a képzőművészek, akiknek a háborús munkásságát bemutatja a kötet?

A könyv Polóny Elemér festőművész naplójára épül, tehát Polóny Elemér, Ballagó Imre, Benyovszky István, Markos Lajos, Pándy Lajos, Szalay Lajos festőművészek és Megyeri Barna szobrász.

Hogyan történt ez a gyakorlatban, miként lettek képzőművészként tudósítónak kiküldve a frontra?

Az első világháború frontjain is voltak és dolgoztak haditudósítók, újságírók és képzőművészek is. Ők civilben, a tiszti kantinban étkezve, az első vonalak mögött, viszonylag kivételes helyzetben tevékenykedhettek. Mednyánszky László, Nagy István, Vaszary János, Rippl-Rónai József, Oskar Kokoschka és sokan mások fontos, világszínvonalú művekben tudósítottak a nagy háborúról. A második világháborúban a képzőművész haditudósítók már nem civilként, hanem kötelező katonai kiképzés után, kizárólag katonai fölszerelésben kerülhettek a frontokra.

Legnagyobb számban újságírókat, filmeseket és fotós haditudósítókat küldtek a frontokra, talán képzőművész volt a legkevesebb. Őket is besorolták a haditudósító századba, de a kitűzött feladattal baj volt. Ugyanis nemcsak tudósítaniuk, tájékoztatniuk kellett volna, hanem népszerűsíteniük, sajátos vizuális nyelvükön agitálniuk a háború mellett. Ahogyan Szabó Lőrinc sem volt erre hajlandó, Szalay Lajos is megtagadta, amikor ezt követelték tőle.

Milyen lehetett a napirendjük a művész-haditudósítóknak? Nem kellett konkrétan harcolniuk, hanem az első vonalak mögött kellett keresniük a hősies, avagy tragikus jeleneteket?

A haditudósító képzőművészeket ugyanúgy, mint a többi katonát vezényelték, a keleti fronton történő mozgásukat parancsokkal, utasításokkal irányították. A Polóny-naplóból kiderül, hogy viszonylag szabadon mozoghattak a front mögött: motívumokat gyűjtöttek, a naplóíró szenvedélyesen tanulmányozta az útjuk során megismert városokat, műemlékeiket. Ő ugyanúgy, mint a haditudósítók általában, érdeklődött a miénktől eltérő művészeti emlékek, például ikonok iránt, ilyet gyűjteni is próbált. Polóny rögzítette a naplójában az általuk bejárt városok lerombolt műemlékeinek, múzeumainak képét, az ott élők életkörülményeit. Szomorú párhuzam a mai háborúval, hogy Kijev, Lemberg és más, a mostani háborúban is szereplő városok 1942-es háborús állapotát is rögzíti a napló.

Hogyan tudtak konkrétan alkotni a fronton?

A képzőművész haditudósítóknak is volt fegyvere, de utcai, vagy első vonalbéli harcokban legföljebb csak megfigyelőként vehettek részt. Ez sem volt veszélytelen, mert Benyovszky István említi, hogy

Szentpétery Tibor életét viszont éppen fotómasinájának a lencséjébe fúródott lövedék mentette meg. 

Elmondok egy, a naplóból vett példát. A kurszki szakaszon, Timnél 1942. július 2-án, hajnali kettőkor megindult támadásban azt lett volna a haditudósítók föladata, hogy a „csapatok harcát megfigyeljük, egy támadásban részt vegyünk, és tudósításokat, fényképeket készítsünk, s mi pedig festők, élményeket gyűjtsünk”. Az újságíró és a fényképész közvetlenebb módon tudta az írását és a fényképeket elkészíteni s továbbítani. A festőművész legföljebb vázlatokat, rajzi benyomásokat, skicceket tudott rögzíteni, amit azután kidolgozott komplett rajzzá, vagy később színben (akvarell, tempera) festménnyé. Nagyobb méretű festmények létrehozására nem voltak alkalmasak a gyakori mozgással, helyváltoztatással, szálláselfoglalással szabdalt fronti idők. Nyugodtabb körülményekben azonban festő- vagy rajzkészlettel az elcsigázott lakosság vagy a hadifoglyok között is tudtak vázlatozni. „A harctéri festő elsősorban rajzol” – jegyezte le Polóny Elemér.

A gyújtóbombák becsapódását, a rendszeres éjszakai bombatámadásokat szorongva, bujkálva, védettebb helyeken,

Egy ilyen alkalom hatására Szalay csaknem az idegösszeroppanás határán állt.

Milyen művészi kihívásokkal szembesültek az alkotók a háború valóságában? 

Nagyon különös, hogy a világító bombák a festők számára új képi, ikonográfiai kihívást jelentettek. Az első világháborút is megjárt Benyovszky István így említi ezt: „A Sztálin-lámpák fénye rendszerint hideg-kék, ez alkalommal valami különös vörhenyes-lilás sugárzás áradt belőlük, amilyent sem azelőtt, sem azután nem láttam. […] A színeknek ez az élménye úgy felvillanyozott, hogy a támadás után azonmód nekiálltam, és elkészítettem az első színvázlatot”. 

Szolgálatuk idején a fronton elkészített rajzaikból, vázlataikból, riport-rajzaikból csak kis számban kerültek hazai napilapok hasábjaira, a tábori újságokban arányaikban nagyobb számú az ilyenek publikálása. A Német-Magyar Társaság szervezte tárlat (1943. január), de főleg a Haditudósító kiállítás (Pesti Vigadó, 1943. május) időszakában jelentek meg a legnagyobb számban a hazai sajtóban a képzőművészeknek a frontról készített riport-rajzai, festményei.

Ember és háború, egyéni sors egy történelmi kataklizmában – milyen sors várt a könyvben bemutatott képzőművészekre a háborúban, illetve azon túl?

A könyvemben tárgyalt hét haditudósító képzőművészből

s végül Markos Lajos, Polóny Elemér és Szalay Lajos az USÁ-ban kötöttek ki. A haditudósító kiállítást rendező, a tárlat plakátjait tervező Németh Nándor ugyancsak az Egyesült Államokba ment. Pándy Lajos festőművészt „demokrácia ellenes kijelentéseiért” letartóztatták, s nyolc hónap börtönre ítélték.

Mi lett a sorsa az egyes műveknek, milyen történetek maradtak meg egyik vagy másik alkotásról? Elvégre a Don-kanyari katasztrófa leginkább egy elhallgatott történetté vált a háború utáni kommunista rendszerben.

A doni áttörés után a hazai közvélemény nagy része már sejthette, hogy vesztesei leszünk a háborúnak, s a front előre nyomulása lassan-lassan meghozta azt a fölismerést is, hogy a szovjet fegyverek árnyékában nem lehet, nagyon veszélyes lett volna a keleti fronton készült művekkel előállni. A Haditudósító kiállításon, a vezérkari főnök leszedette Ballagó Imre egyik festményét és id. Konok Tamásnak az Ezek ellen harcolunk! című, orosz hadifoglyokat együttérzéssel bemutató fotósorozatát. Néhány rajz, festmény ugyan múzeumba került, de a zöme vagy elpusztult – például Benyovszky István műtermét bombatalálat érte –, vagy máig magántulajdonban rejtőzködik, lappang. Ballagó Imre Magyar honvéd Európa védelmében, rajzok a keleti arcvonalról című, 1943-ban megjelent rajzkönyvét félig-meddig széttépve dugta el a padlásra, hogy a családja se tudjon róla, mert 1946-ban „szovjetellenes, antidemokratikus” sajtóterméknek minősítették. Ő maga a háborúról soha nem beszélt gyermekeinek, akik a széttépett háborús rajzkönyvét is nehezen találták meg pár évvel ezelőtt, nagy csodálkozásukra. 

A felszabadulás után

a második magyar hadsereg kálváriájáról. Nemeskürty István Requiem egy hadseregért könyve volt az első, úttörő munka, ami a második világháborúról, a doni áttörésről és a keleti fronton átéltekről való megemlékezések nyitánya lett. A második világháború frontjai élményanyagából létrehozott képzőművészeti alkotások az elmúlt évtizedekben nem kerültek be sem a hazai művészettörténet lapjaira, sem a történeti festészetünkről szóló (nem is tudok ilyenekről) diskurzusokba. A hét haditudósítónak az MMA Kiadónál most publikált művei talán segítik ennek a kérdésnek a fölvetését.