Miért van szükség a nemzeti konzervativizmusra?

Hosszú cikket írt Cristopher DeMuth, a Hudson Institute kutatója a Wall Street Journal hasábjaira, Miért van szüksége Amerikának a nemzeti konzervativizmusra? címmel.

Cikke szerint a progresszívek sokszor hivatkoznak arra, hogy elveiket még nem próbálták ki, de ez az érv már elavult. A káosz az amerikai határon, a gyilkosságok a korábban békés városokban, a gyermekek politikai indoktrinációja jelenleg is zajlik.

a kérdés csak az, mi is a kiút Amerika számára.

A konzervatívok korábban egy levegőt szívtak a liberálisokkal, egyet tudtak érteni bizonyos reformokkal, és sok eredményt hozott a pártokon felüli együttműködés. „Manapság viszont a fő kihívás az agresszív, felemelkedő radikális baloldal.” A woke baloldal nem a közös múltra épít, hanem fejjel lefelé fordítja a világot, instabilitást kreál.

1968-ban a demokrata polgármesterek a rendőrség oldalán voltak a zavargókkal szemben. 2020-ban a zavargók oldalán vannak. Tavaly a demokraták nem csak elutasították Tim Scott szenátor rendőrségi reformjait, de támadták és kigúnyolták őt. Ma már támadnak minden demokratát, aki nem forradalmi összegű büdzsékben gondolkodik. A kompromisszum szót nem ismerik.

Amikor egy kétpárti rendszerben a baloldalt elragadja a radikalizmus, az ösztönös konzervatív mérsékeltség eredménytelen, néha egyenesen ellentétes eredményt szül. A szerző a megoldást a kimondottan nemzeti jellegű konzervativizmusban látja. Érve, hogy a baloldal szinte minden politikája az amerikai nemzetet ássa alá: ilyenek a nyitott határok, a szuverenitás átadása nemzetközi bürokratáknak, a csoportidentitásokat erősítése az állampolgárság helyett, a közös kultúra és az átlagember lenézése, az energia terén való önellátás eldobása, a nemzeti történelem megalázása és az eladósodás.

„A változás oka, hogy a mai progresszívok a teljes emberiség bajnokaiként tekintenek magukra, és a nemzetre primitív múzeumi darabként tekintenek, amely akadályozza az emberiség törekvéseit és hátráltatja a globális megoldásokat. A progresszívek az elesetteket a rendszerszintű privilégiumok foglyainak tartják, mely a nemzet tradícióiba és intézményeibe van ágyazva.” 

A nemzeti konzervatívok viszont értik, hogy ezek romantikus szédelgések – írja a szerző. A nemzetek évszázadok alatt, szervesen fejlődtek ki. Az ember természetesen szociális lény, és a nemzetek megtalálták, hogyan lehet különböző csoportidentitásokat szélesebb szövetséggé alakítani. A polgárok megértik, hogy biztonságuk és szabadságuk a nemzeten és annak tökéletlen intézményein múlnak. Ez nagy előnyt ad a konzervatívoknak. Bár a család, a vallás és a lokalitás gyengébb, mint régebben volt, de az amerikaiak még mindig hazafiasak.

– véli a szerző.

A szerző azt a stratégiát javasolja, hogy az egyes ügyeket a nagyobb, nemzeti stabilitást aláásó programok részeként mutassák be. Jó példa szerinte a kritikai fajelmélet és a választható nemi identitás oktatása az iskolákban. Sok amerikai anya csak akkor figyel oda az ilyen ügyekre, amikor az már a gyerekeiket érinti. Pedig itt többről van szó, ez a család, a szülőség és a vallás csökkenő területét mutatja.

A kritizálástól a nemzeti újjáépítésig való út a konzervativizmust nem egyszerű gondolati iskolává, hanem politikai mozgalommá teszi. Nem csak szellemi ellenfeleink tévedései érdekelnek, de polgártársaink helyzete is. Ez vezet a munkásosztálybeli amerikaiak ügyéhez, akiket a nemzeti diskurzus eddig figyelmen kívül hagyott – írja a szerző. Ugyanúgy foglalkozni kell az afroamerikaiak ügyeivel, akik szegény, erőszakos környéken élnek.

A szerző szerint a nemzeti konzervativizmus sokat merít korábbi mozgalmakból, mint a huszadik századi konzervativizmus, a neokonzervativizmus, a libertarianizmus és az alkotmányos originalizmus. Olyan neokonok, mint Daniel Patrick Moynihan, Irving Kristol és James Q. Wilson már évtizedek óta megjósolták a család és a vallás gyengülését, és figyelmeztettek, hogy politikai káosz lesz a vége. De ma kevesen ismerik ezeket a szerzőket, illetve a konzervativizmus megkövesedett, sokan karrierként kezelték. A konzervativizmus nem reagált elég gyorsan, és a marxista radikalizmus betegsége a nyakunkon van – írja a szerző.

DeMuth magát szabadpiaci emberként azonosítja, de nem támogatta azokat a szélsőségeket, akik szerint nincsen Isten vagy társadalom. Ő olyan köztes területet keresett, ahol a szabadság erénnyel, a piac társadalommal társul. Ezt a szerző empirikus libertarianizmusnak nevezi. Szerinte Adam Smith-t követve szükség lehet állami beavatkozásra, de csak akkor, ha alaposan megvizsgáltuk annak szükségességét. A szerző eközben belátja, hogy

„A piac és társadalom, a szabadság és erény kiegyensúlyozásának szükségességével nézünk szembe.” A szabad vállalkozás áldások forrása, de határokat és fegyelmezést igényel. A szabad piac a kulturális romlás lelkes támogatója lett, és olyan globális piacot hozott létre, ami árt a polgároknak. Ez főleg a modern technológia, nem pedig a politikai doktrínák eredménye, de politikai választ igényel. A nagy kérdés: hogyan változtathatja meg a kormány a társadalmakat, amiket óvnia kéne?

A szerző szerint a Facebookot és az egyéb tech óriásokat meg kell regulázni valamilyen módon. Ezen felül a szerző felsorol gazdasági területeket (kiberbiztonság), kulturális területeket (felsőoktatás), ahol Amerikának jobban kellene teljesítenie. Szemléletváltást javasol az elnök szerepével kapcsolatban, aki nem csak bürokrata, de a polgárok jólétének felelőse is.

Összességében úgy látja, hogy a nemzeti konzervativizmus, nem pedig a marxi progresszió korunk éllovasa. Adam Smith-t idézve zárja cikkét: sok megjavítani való van Amerikában.