Mit adott nekünk 1918? – Ifj. Bertényi Iván a Mandinernek

ifj. Bertényi Iván (Budapest, 1975) történész, egyetemi tanár, a bécsi Collegium Hungaricum tudományos igazgatóhelyettese, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet tudományos főmunkatársa, az ELTE Bölcsészettudományi Kar Művelődéstörténeti Tanszékének adjunktusa. Kutatási területe: a XIX–XX. század magyar politika- és művelődéstörténete, nacionalizmus és nemzetiségi politika, tanulmányok és kötetek sorát írta erről a korszakról.

Most a száz évvel ezelőtti sorsfordító évekről, a Monarchia szétbomlásáról, az utódnemzetek nézőpontjairól, a magyar nemzeti függetlenség felemás megítélésű újjászületéséről, 1918, 1919 és 1920 máig meghatározó örökségéről beszélgettünk vele.

***

Ifj. Bertényi Iván

Egyre gyakrabban hangzik el a dualizmusról szóló vitákban, hogy a magyar nacionalizmus kétélű kardnak bizonyult, mert például szolgált a nemzetiségek számára. Ön szerint a magyar nemzeti törekvések nélkül is eszébe jutott volna a nemzetiségeknek az önálló nemzetállam gondolata?  

Feltétlenül. Ahogy a modern magyar nacionalizmus sem vezethető vissza bármiféle vélt vagy valós Habsburg-elnyomásra, úgy a nemzetiségi elszakadási törekvések sem magyarázhatóak kizárólag a magyar nacionalizmussal. A modernizációnak automatikus velejárója az európai kultúrkörben a nemzeti ébredés és a nagyobb politikai autonómia igénye. Naivitás azt hinni, hogy „ha a magyarok jól viselkedtek volna”, akkor a nemzetiségek sem lesznek magyarellenesek. Illetve nem is feltétlenül magyarellenességről van szó, hiszen adott egy kevert népességű terület, ahol nagyon nehéz elhatárolni egymástól úgy ezeket a politikai fennhatóságokat, hogy az mindenkinek a teljes megelégedésére szolgáljon. Innentől kezdve kódolva van a konfliktus. 

Ha a modernizáció elkerülhetetlenné tette a Monarchia felbomlását, akkor igazuk van azoknak, akik szerint eleve idejétmúlt csökevény volt?

Régóta mondják ezt és ma is vannak fajsúlyos történészek, akik szerint minden dinasztikus elven szerveződő soknemzetiségű lakossággal bíró birodalom, és így az Osztrák-Magyar Monarchia is eleve halálra volt ítélve a modern nacionalizmusok korában. Az orosz, az oszmán és a Habsburg-birodalom sem tudta kezelni ezt a kihívást, de azt mégsem lehet kijelenteni, hogy kódolva lett volna az a mód, ahogyan különváltak a térség országai. 

Van egy hasonlóan bevett ellenvélemény is, miszerint ha még sokkal határozottabb lett volna a magyar asszimilációs politika, akkor egy erősebb magyar nemzetállam kerül ki ebből a folyamatból. Erről mit gondol?

Teljesen logikus felvetés és a dualizmus korában is sokan mérlegelték ezt. Voltak olyan magyar radikális nacionalisták, akik éppen azt vetették a mindenkori magyar kormányzatok szemére, hogy nem folytatnak agresszívebb politikát, amivel közelebb juthatnának a „magyar nemzeti államhoz”. Fontos tudnunk azonban, hogy

A nemzetiségi elitek levegőjének elszívása, a rivális nemzetiségi elitcsoportok kialakulásának akadályozása viszont már nagyon sokak számára elfogadható politika volt. A szlovák anyanyelvű elitképzés megakadályozása a szlovák középiskolák betiltásával például ilyen törekvés volt. Ennek van egy nemzetközi dimenziója, ugyanis a szlovák nemzeti mozgalmat pánszlávizmussal, oroszbarátsággal vádolták. A dualizmus időszakában majdnem minden nemzetiségi törekvés mögött valamilyen külföldi nagyhatalom izgatását látták, különösen az orosz cári birodalomét. Ez pedig 1848-49-es traumából is levezethetően egy olyan hisztérikus reakciót váltott ki a magyar politikából, ami érthetővé – de nem elfogadhatóvá – teszi, miért nem voltak kompromisszumkészek ebben az irányban. 

Mit adtak nekünk a Habsburgok? – merül fel a Brian életéből ismert kérdés, vagy ellenkezőleg: mit vettek el a Habsburgok?

Ha a teljes, 1526-tól 1918-ig tartó időszak mérlegét kellene megvonni, akkor a kurucos mentalitás számára egészen megdöbbentő dolgok derülnének ki. Például hogy a Habsburgok vezette európai keresztény összefogásnak köszönhetjük, hogy megszabadultunk az oszmán uralomtól. Minden

aminek eredményeként a népesség csökkent, a gazdasági fejlődés megakadt, és mindez az etnikai viszonyok átrendeződéséhez is egyértelműen hozzájárult. A magyar történelem szempontjából tehát óriási pozitívum Magyarország felszabadítása. A másik pozitívum, hogy a török miatt lepusztult országot a 18. században – természetesen a saját érdekeiknek megfelelően – modernizálták, betelepítették, felépítették. Ha megnézzük, hogy hogy nézett ki Magyarország 1700-ban és hogy néz ki 1800-ben, akkor látható ennek az építkező századnak a pozitív mérlege. Azt pedig nem lehet mondani, hogy ami jó volt, ahhoz semmi köze a Habsburgoknak, ami pedig rossz, azért ők a felelősek!

A Habsburgoktól elvitatott érdemeket mindenképpen hangsúlyozni szeretném, de kétségtelen, hogy amikor a nemességre támaszkodó modern magyar nacionalizmus megfogalmazza törekvéseit, azzal szemben a Habsburgok annyiban „a rossz oldalon állnak”, hogy nem állhatnak teljes mértékben a nemzeti követelések mellé anélkül, hogy ezzel fel ne háborítanák a többi népet. Nekik nem csak Magyarországot kellett egyben tartani, hanem az egész birodalmat. Megfontolandó különben, hogy a legfőbb kritika osztrák-német és szláv részről éppen az volt Ferenc Józseffel szemben, hogy 1867-ben túl sokat engedett a magyar nacionalizmusnak. 

Az osztrák történelmi emlékezetnek jelent egyáltalán bármit is 1867?

A 150 éves évforduló mellett úgy mentek el, hogy különösebb jelentőséget nem tulajdonítottak neki. De ez érthető is. Mi magyarok, azt mondjuk, hogy ’67 azért fontos, mert visszahozott, ha nem is mindent, de sokat ’48-ból. Osztrák szempontból ’67-nek nincs ilyen jelentősége. 1848 az osztrákoknak is fontos határvonalat jelent, de az alkotmány visszaállítása ott megtörténik már ’61-ben. 1867-et inkább csak a jogtörténészek tartják számon, a decemberi alkotmány miatt, ami kibővíti az állampolgári szabadságjogokat. 

Mi a helyzet 1918-cal? Mit lát, Bécsben hogyan próbálják elhelyezni ezt az évet a maguk történelmi emlékezetében?

Idén többes évfordulót próbál előtérbe hozni az osztrák emlékezetpolitika. Az egyik 1918, a másik 1938, az Anschluss, a harmadik 1968, ami a nyugat-európai és a csehszlovákiai események kapcsán érdekes. 1918 kapcsán látszik az, hogy az osztrák emlékezetpolitikában is vannak viták. Legalább kettős, de inkább hármas hasadásról beszélhetünk. A mára leggyengébb narratívát a német nemzeti vonal képviseli.

tehát ma már nem élik meg nemzeti katasztrófaként, hogy nem csatlakozhattak Nagy-Németországhoz. Amit a baloldali emlékezetpolitika nagyon hangsúlyoz 1918-cal kapcsolatban, az a demokratikus köztársaság gondolata, ami ekkor születik meg. Ez nem bizonyult életképesnek a háborút követően, de az osztrák republikánus hagyomány ide vezethető vissza és a második világháború után már sikeres Ausztria előképként tekinthetett erre. Ehhez képest egy jobbközép vagy keresztényszocialista gondolkodás emellé bevesz bizonyos Habsburg-birodalmi nosztalgiákat is, és nem úgy tekint 1918-ra, mintha akkor kezdődött volna az osztrák történelem.

Keresztényszociális, kereszténydemokrata vonalat említ. Az ezen az alapon indult Európai Unióval kapcsolatban mennyire állja meg a helyét az a bevett vélekedés, miszerint a Monarchia volt az előképe?

Annyiban, hogy a Monarchiában is különböző nemzetek éltek együtt, de itt körülbelül meg is áll a párhuzamnak a jogossága, mert az Európai Unió, minden hibájával együtt egy alulról építkező, demokratikus, önkéntes képződmény. Az egyes államok többnyire népszavazással döntenek a belépésről. A Habsburg Birodalomban ilyenről szó sem volt, hiszen ez egy évszázadok folyamán hódítás és dinasztikus házasságok révén kialakult birodalom volt. A dualizmus mutatta meg nagyon élesen, hogy miközben voltak privilegizált nemzetek, voltak olyan kulturális-etnikai közösségek is, amelyeknek nem volt annyi politikai befolyásuk, hogy a saját maguk nyelvi, kulturális fejlődésükhöz szükséges feltételeket biztosítani tudják. Itt nem a leghangosabban tiltakozó csehekre vagy a horvátokra gondolok, akiknek relatíve jó volt a helyzetük, hanem olyanokra, mint a ruszinok vagy a Galíciában élő ukránok. Ehhez képest az Európai Unió sokkal élhetőbb keretet biztosít a tagállamoknak. Az más kérdés persze, hogy a nemzetállamokon belüli nemzeti kisebbségekkel tud-e kezdeni valamit az Európai Unió.

Hitler Bécsben az Anschluss után

Nézzük meg, hogyan tekintenek ránk a szomszédaink történetileg a Monarchia felbomlásának tükrében. Mi a helyzet az osztrákokkal?

Az osztrák történelemszemléletben a birodalmiság fontos szerepet játszik. Elfogadva, hogy a magyaroknak bizonyos ügyekben önállóságuk van 1867-től kezdve, de ők mégis az egész Habsburg-birodalomban gondolkodnak. És amikor azt nézik, hogy ez 1918-ban miért esik szét, akkor nagyon sokan kifejezetten az első helyre teszik a magyar nacionalizmust. Azt mondják, hogy még a kompromisszumkészebb, kiegyezés alapján álló magyar politikusok is mindig csak és kizárólag a magyar nemzeti érdek alapján működtek és soha egy pillanatig sem volt számukra elfogadható, hogy valamiről a magyarok lemondjanak azért, hogy az osztrákoknak és a birodalomnak jó legyen. Ez a magyar nacionalista önzés az osztrák történetírásban a fő belső oka a Monarchia bukásának, hiszen a legfontosabb közvetlen ok persze nyilván a világháborús vereség.

A csehek mit látnak 1918-ban?

A csehek valami olyasmit reméltek a Habsburg-birodalom modernizálásától, átszervezésétől, amit a magyarok már megkaptak 1867-ben. 1871-ben már megkezdődtek az előkészületek Ferenc József cseh királlyá koronázására. Ez végül részben a magyarok tiltakozására meghiúsult. Ez elrontja a cseh-magyar viszonyt, ami amúgy sem volt különösebben jó. A csehek úgy érezték, hogy minden történelmi, gazdasági adottságuk meglenne, hogy a magyarokéhoz hasonló privilegizált helyzetük legyen, ez pedig frusztrációt és néha nem is annyira burkolt magyarellenességet eredményezett. 

A szlovákoknál a magyarellenesség talán még identitásformálóbbá vált. 

A hagyományos szlovák nemzeti narratíva folyamatos elnyomásról beszél, és nem tud vagy akar különbséget tenni mérsékeltebb és tényleg radikális magyarosító kormányok között. A szlovákok gyenge nemzeti mozgalommal bíró etnikai kisebbség voltak a történelmi Magyarországon. Amikor 1918-ben létrejön Csehszlovákia, akkor ezt a vezetők érthetően felszabadulásként élik meg. A szlovák nacionalizmus egyik vezéralakja, Hlinka azt mondja, hogy a magyarokkal való ezer éves házasság nem sikerült, ezért el kell válnunk. 

Később a csehekről is már ez volt a véleménye, nem?

Igen, valóban. Ez a másik problémája a szlovák nemzeti mozgalomnak, hogy annyi ereje önmagában nem volt, hogy kiváljanak Magyarországból, és a csehek voltak azok, akik kihúzták őket ebből a helyzetből.

1905-ben még egyáltalán nem volt biztos, hogy el fognak ide jutni, hogy az Európai Unióban Ausztriával és Magyarországgal egyenrangú tagállam lesznek és relatíve jó gazdasági fejlődést élvezve a 21. században független országként tekinthetünk rájuk. 1905-ben még inkább az ellenkezője látszott valószínűnek: gyenge, befolyás nélküli elit, magyarosító törekvések. 1907-től 1914-ig a szlovák nyelvű iskolahálózat visszabomlása figyelhető meg. Ha ennek lett volna hosszabb távú kifutása, akkor az tovább gyengítette volna a szlovákságot. Száz év távlatából már úgy látszik, hogy ők nagyon jól jöttek ki ebből a történetből. 

A horvátok helyzete megint más. Ők hogyan viszonyulnak az évfordulóhoz?

A horvátok szintén ezer vagy legalább kilencszáz éves házasságban vannak a magyarokkal, csak sokkal kedvezőbb viszonyok között. A magyar elit valamilyen szinten mindig elismerte a horvát államiságot. Nem véletlenül volt horvát-magyar kiegyezés, és a horvát tartományi kormányzat sem véletlenül élvezett bizonyos kérdésekben autonómiát. Bármennyire is erősebbek voltak, mint például a szlovákok, a délszláv kooperáció nélkül nekik sem lett volna meg az erejük a kiválásra. Az 1918-ban legbefolyásosabb irányzat hívei azt gondolták, hogy jobb lesz nekik a testvérnépnek gondolt, rokonnyelvű szerbekkel és szlovénekkel. De már a húszas évek végén nagyon éles horvát-szerb viták vannak. 

Ezek fényében háttérbe szorult a magyar szál a történelmi tudatukban?

Amennyire a horvát történész kollegákat ismerem, a magyar szál eléggé háttérbe szorult és nem nagyon foglalkoznak ezzel. Ha valamivel foglalkoznak, az Horvátország nyugati orientációjának a története, Zágráb és Bécs kapcsolata például abszolút előtérbe van állítva náluk, holott államjogi, történeti szempontból nem ez volt a meghatározó. Az aktuálisabb sérelmeik miatt a horvát-szerb viszony is jobban foglalkoztatja a történészeket. Az 1868-as horvát-magyar kiegyezés eközben teljesen visszhangtalan. Az együttélés 19. századi alapkérdései sincsenek kikutatva, mert nem érdekli őket.

A szerbek kevésbé hanyagolnak el?

A szerb történetírást kevésbé ismerem. A szerbek számára a különválásnak mindenesetre van egy olyan tragikus utóíze, hogy a befolyásuk alatt álló nagy jugoszláv állam, ami 1918-ben létrejön, a 21. század elejére tönkremegy és a Vajdaságot leszámítva minden kiválik belőle, ami tud. 

Nacionalista szempontból ’18 mindenképpen a nagyság pillanata számukra.

Nosztalgiával gondolhatnának erre, de a szerb emlékezet is töredezett, van a titoista, posztkommunista emlékezet, van egyfajta csetnik, tehát inkább királypárti, jobboldali nacionalista emlékezet és mindkettő megbukik Jugoszlávia szétesésével. Nem csak a délszláv állam fölötti befolyásukat veszítik el, hanem szerb lakosságú területeket is. A boszniai szerb lakosságú területeket és Koszovót, ami kicsit olyan nekik, mint nekünk Erdély, a szerb nemzeti történelem fontos helyszíne, most már egyértelműen albán többségű lakossággal, mint ahogy Erdély is egyértelműen a román többségű, de nehéz róla lélekben lemondani. Nem tudok róla, hogy 1918 az emlékezetpolitika fókuszába került volna. 

Az viszont nem kétséges, hogy a románoknál fókuszba került 1918, és ezzel meg is érkeztünk Erdélybe. 

Az a Nagy-Románia, ami 1918-ban létrejött, végeredményben ma is létezik. Ezt ünneplik tehát. Besszarábia kérdése is előkerül időnként, tehát azt sem felejtették el, hogy a moldávok etnikai, kulturális szempontból többé-kevésbé a román kultúrkörhöz tartoznak. 

aki megkérdőjelezi az ő alapvetően nacionalista gyökerű narratívájuknak a jogosságát. Jól látszott, hogy az Ablonczy Balázs által vezetett, kizárólag tudományos célokat szolgáló Trianon 100 kutatócsoportnak teljesen tárgyilagos konferencia-felvetéseire is hisztérikusan reagált néhány román kolléga. És Bukarest tényleg komoly pénzeket és energiát fordít arra, hogy az 1918-as évforduló egy nemzeti önünneplés lehessen. Nyilván minden politikai elit magát ünnepli akkor, amikor egyenes vonalat húz egy múltbeli pozitív esemény és a saját jelene között. 

A magyar állami emlékezetpolitika 1920-szal ellentétben nem fókuszál 1918-ra. Hol lehetne mégis egészséges módon elhelyezni ezt az évet a nemzeti emlékezetben?

Elég helytelen, hogy nem kap elég figyelmet 1918, mert 1918-nak és 1920-nak olyan a viszonya egymáshoz, mint a halálnak és a temetésnek. A trianoni békeszerződés csak ráteszi a koporsófedelet a történelmi Magyarország holttestére. 1918-1919-ről kellene többet beszélni és nem magáról 1920-ról, ami inkább egy szimbólum, egy lezáró esemény. Persze, mint szimbolikus esemény, órához, perchez, helyszínhez, nevekhez köthetően alkalmasabb a szélesebb tömegeknek szóló üzenetek megfogalmazásához, de ez nem történettudományi, hanem emlékezetpolitikai szempont. 

Magyarországon az államformaváltás és a „függetlenedés” Trianon miatt nem lett felhőtlen emlék, vagy van más oka is ennek? 

Lehetett volna egy az osztrákhoz hasonló, baloldali, republikánus kicsengése a dolognak, de Ausztriával ellentétben, ahol 1934-ig elevickélt a demokratikus köztársaság, Magyarországon ez megbukik már ’19-ben a kommunista puccsal.

Erre nagyon nehéz felépíteni egy pozitív identitást. 

Kialakult egyáltalán életképes magyar republikánus hagyomány?

Magyarországon olyan erős a monarchiának, pontosabban a Szent Korona eszmének a hatása, hogy még a mai Alaptörvény preambulumába is utalásszerűen bekerült. A két háború között is a királysággal akartak kontinuitást vonni, noha Horthy de facto úgy működött, mint egy köztársasági elnök. A köztársasági gondolat 1946-ig egy mindig elbukó, pillanatnyi forradalmakhoz kötődő emlék a magyar történelemben, de ne felejtsük el, hogy 1946-os köztársaság is hasonló sorsra jut és a kommunista hatalomátvétellel megszűnik. A demokratikus köztársaság érdemben 1989-1990-ben indul, de mindenki a jelenével, közelmúltjával a legelégedetlenebb. A Fidesz is azt sugallja, hogy ami 1990 és 2010 között történt, az tévelygés volt és most kezdődik a Nemzeti Együttműködés Rendszere, amivel zárójelbe teszi a rendszerváltáshoz kapcsolódó köztársasági hagyományt is. A mai közéletben Gyurcsány Ferenc beszél állandóan köztársasági hagyományról. 

1918 végképp nem pozitív hivatkozási pont.

A Horthy-rendszerben nem csak a kommunistákat, hanem a Károlyi-féle baloldali, demokratikus rendszert is az ország feldarabolásában bűnös, helytelen forradalmi rendszernek állították be. Károlyit beperelték hazaárulásért – az más kérdés, hogy az akkori független bíróság felmentette a vád alól. Mégis negyed évszázadon át a hivatalos diskurzus negatívan állította be 1918-at. 1945 után sem fogadják pozitívan Károlyit, Jászit és a ’18-as rendszert, mert akkor a kommunisták már inkább Kun Bélára és a Tanácsköztársaságra tekintenek előképként. (Pontosabban Kunra akkor még nem, hiszen ő Sztálin áldozataként kényelmetlen figura volt.)

Talán csak a szabad demokraták részéről volt kísérlet a rendszerváltás körül, hogy nem is annyira Károlyira, mint inkább Jászi Oszkárra előképként hivatkozzanak. A kudarcot vallott őszirózsás forradalom megítélése viszont továbbra is túlnyomóan negatív. 

Nem furcsa, hogy a nagyrészt a magyar függetlenség kérdése körül forgó nemzeti emlékezet nem tud mit kezdeni azzal a pillanattal, amikor – így vagy úgy, de – megvalósult? 

Nagyon érdekes megnézni 1918 november első felében az újságok vezércikkeit, amik a háborús vereség tudatában is nagyon optimisták. „Felszabadultunk a Habsburgoktól”, „Kossuth álma valóra vált”, „megindíthatjuk a demokratikus-szociális-nemzeti Magyarország felépítését”, „éljen a köztársaság”, „lesz földosztás”. A pozitív jövőkép viszont nagyon hamar semmivé foszlik. Jönnek a románok, a csehek és a franciák.  
A nemzeti szuverenitás ugyan fontos érték, de Közép-Európa modernkori történelme általában nem a különálló nemzetállamok történelme. A Magyar Királyság bármennyire is középhatalom volt a középkorban, megbukik a török túlerővel szemben. Ami megmarad, a Habsburgokkal szövetségben létezhet csak, az összetett államiság részeként. Az a több évszázados történelmi tapasztalat, amit Magyarország ennek révén szerzett, ma az Európai Unió tagállamaként is a hasznunkra válhat. 

A mai európai föderalistákkal szemben gyakori konzervatív vád, hogy egy utópiát kergetnek. A monarchia föderalizálása utópikus terv volt?

A monarchia, illetve Kelet-Közép-Európa esetében talán az mutatja a föderalizmus utópikusságát, hogy mindig azok vetik fel, akik épp vesztésre állnak. Jászi Oszkár híres, 1918-as dunai egyesült államok terve a vereség árnyékában jelenik meg. A győzteseknek ez akkor már kevés. Milan Hodzsa volt csehszlovák miniszterelnök terve a második világháború alatt jelenik meg a föderális Közép-Európáról szintén akkor, amikor éppen nincs Csehszlovákia és pillanatnyilag kilátástalan a politikai helyzet. Jellemző ez erre a térségre, ahol minden nemzet hosszú ideje függetlenségre törekedett és

Persze van kivétel is ez alól: Deák Ferenc. 1867-ben ugyanannyit követel Ferenc Józseftől, mint 1866-ban a porosz-osztrák háborús vereség előtt. Ezért tudott megalapozni egy fél évszázadon átívelő sikeres politikai struktúrát. Nem pillanatnyi győzelmet akart elérni, hanem egy rendszert akart létrehozni. 

Azért, mert nem élt az alkupozíciójával? 

Azért, mert nem élt vissza vele. Mondhatta volna, hogy „jó, te ennyit adtál volna, de azóta elveszítettél egy háborút, még ezt is kérem meg ezt is”. Bizonyára emlékezett rá, hogy ’48-ban is hasonló volt a helyzet. A Habsburgok, sőt az egész szent szövetségi Európa hatalma megingott, lehetett sokat követelni. Akkor azért teljesültek a követelések, mert a Habsburgoknak nem volt hova hátrálni. Akkor is sejteni lehetett, hogy ha ismét összeszedik magukat, akkor vissza fogják venni ezeket az engedményeket. Ebből lett a szabadságharc: Kossuth azt mondta, hogy „bocsánat, a király neve van a törvényeken, ezt nem lehet megmásítani”, és végül fegyveres harc árán is védte a törvényes magyar szabadságot. Ezért nem akart Deák túl sokat kérni, hanem tartós megoldásban gondolkodott. 

Tisza István

A deáki konszenzusra alapozott rendszerre, sőt korszakra már a Horthy-érában dekadenst, liberális korszakként tekintettek és 1918-at ennek logikus következményeként kezdték felfogni. A „boldog békeidők” iránt megélénkülő antikvárius nosztalgia mellett ma is visszatér ez az a szekfűi értelmezés. A gazdasági fellendülés mellett, mintha szellemi hanyatlás, értékvesztés következett volna be. Mi ebből az igaz?

Szekfű Három nemzedékét leginkább így szokták olvasni, ez az elsődleges üzenete és ezért is volt népszerű az 1920-as évek ellenforradalmi hangulatában. Ha azonban figyelmesebben elolvassa az ember, akkor feltűnhet, hogy mit kritizál még Szekfű a felszínesen átvett, nyugatos, franciás liberalizmus mellett. A heves, kizárólag érzelmeken alapuló, nemzetközi folyamatokat figyelembe nem vevő, kuruckodó, rövidlátó magyar nacionalizmust. Erre már kevésbé emlékszünk és kevésbé vették észre az akkori olvasók is. 

A mai liberalizmust és Eötvös József vagy Tisza Kálmán liberalizmusát nehéz egy kalap alá venni. Mindkettőt lehet persze kritizálni, de az akkori liberalizmust éppen azért érte a legtöbb kritika, hogy túl konzervatív színezetű volt. A szabadelvűség úgynevezett mozgalmi időszakának célkitűzéseit a dualista korszakra már nagyrészt elérték, ezért a kormányra került liberalizmus állagőrző, konzervatív színezetet nyert az újabb irányzatokkal, például a szocializmussal szemben. 

Az 1890-es egyházpolitikai törvényeket kivéve nincs nagyon sok igazán liberális szellemű reform a dualizmus korának nagyobb részében. A dualizmusra jellemző konzervatív liberalizmus és a mai, különböző kisebbségek jogainak hangsúlyozásában kimerülő nyugat-európai illetve amerikai liberalizmus között ég és föld a különbség. Akik ma ez ellen a kortárs liberalizmussal szemben határozzák meg magukat, azoknak

aminek a mai liberalizmushoz történeti okoknál fogva elég kevés praktikus köze van. Másrészt sosem szabad elfelejteni, hogy a modern magyar történelemnek a liberalizmus jegyében írták a legszebb fejezeteit. Kölcseytől Wesselényiig, Széchényitől, Eötvös Józsefen, Batthyány Lajoson keresztül Deákig köthetünk ide neveket. Vagy a hozzájuk kapcsolódó kulturális héroszokat is említhetném. Vörösmarty, Petőfi… Ha velük az a bajunk, hogy liberálisok voltak, akkor mitől vagyunk mi jó magyarok? 

Még egyszer utoljára térjünk vissza 1918-ba: Tisza Istvánban a magyar birodalmi ambíciók, egyfajta állagmegőrző konzervativizmus és nemzeti liberalizmus hagyománya keveredik. Utóbbi ma egyre nehezebben értelmezhető a magyar politikai térben, ugyanakkor Tisza úgy tér vissza a nemzeti emlékezetbe, mint a nagybetűs Államférfi. Hogy lehet feloldani ennek és ezen keresztül az általa szimbolizált korszak értelmezésének az ellentmondásosságát?

Az intelligens politikus bármilyen emlékezetpolitikai ellentmondást fel tud oldani, de nem akarom megkerülni ezzel a kérdést. A Tisza-kultusznak a Horthy-korszakbeli gyökereihez jutunk vissza. A ’20-as években azok a politikusok, akik Tisza Istvánnak még politikai ellenfelei voltak – például Bethlen István –, rádöbbennek arra, hogy Tisza meggyilkolása és a történelmi Magyarország széthullása egy nagy szimbolikus pillanatba összesűríthető, és mind a kettőért felelőssé lehet tenni Károlyi Mihályt. Tisza szoborrá merevítése nem csak Tisza személyének szól, hanem Károlyi Mihály és a vele összekapcsolt baloldali riválisok ellen is. „Volt egy nagyszerű államférfink és ti megöltétek” – mondják Károlyiéknak. Ebben benne van az a vád, hogy „az egyetlen embert öltétek meg, aki megmenthette volna az országot”. Ez nyilván nem igaz, Tisza sem tudta volna útját állni a későbbi eseményeknek. Nem a nemzeti liberális vagy a konzervatív Tisza kapott szobrot, hanem az a magyar államférfi, aki ha nem is tudta megakadályozni a katasztrófát, de észrevette, hogy jön és próbált tenni ellene. Már ezzel kiemelkedett kortársai közül, akik eközben kicsinyes részletkérdéseken vitatkoztak.

Erről lehetne tanulságokat levonni a jelenben is.Vajon politikai vezetőink képesek-e észrevenni azokat a hatásokat, amelyek meghatározóak lesznek a következő évtizedekben? Készen állnak-e arra, hogy az állampolgárokat felkészítsék a jövő veszélyeire? Látják a lényeget? Ezek mindenkori kérdések.