Aktuális, ettől még nem jó

„Én akceptálom a maga fájdalmát” – a mondat meglehetősen szürreális helyzetben hangzott el hajdanában, a retróvá nyűtt kétezres években, amikor még a kiérdemesült cirkuszi matematikus-pszichológus-publicista és a kiérdemületlen pólóboltos-bombagyáros is leültek egymással vitázni olyan kérdésekről, mint hogy a nácik vagy inkább a komcsik voltak a nagyobb rohadékok. A vitából mára ez az egy mondat maradt meg számomra, türelmesen várva, hogy felhasználjam. Így is teszek, mert eléggé jól leírja a viszonyulásomat a Menekülés című doku-patchwork-tabló-animációs filmhez, amely egy Dániában élő homoszexuális menekült önvallomása arról, hogyan kellett hazudoznia ahhoz, hogy végre kijusson a hozzá és családjához legkevésbé sem barátságos Moszkvából, ahol lejárt vízummal rostokoltak, miután sikerült kimenekülniük hazájukból, Afganisztánból a mudzsáhid hatalomátvétel utáni szinte biztos halálból. S közben a családjának is hazudik, eltitkolva, hogy a férfiakat szereti, ami az afgán kultúrában nem igazán tolerált dolog. Megannyi lehetséges konfliktus, mélység-élesség, dráma, különféle szempontok és persze lehetőség az egyre tolakodóbban elvárt érzékenyítésre, mégis súlytalan marad, döcög, nem működik.De előbb még álljon itt némi dicséret is: Jonas Poher Rasmussen rendező az átlagnéző komfortzónáján belül kellemes, kontinentális jellegű svédasztalra pakolja ki a különféle műfajok zónaadagjait, filmhíradó-, dokumentumfilm- és furán szaggatott animációsfilm-részleteket, a megrázó pillanatokat pedig homokanimációval és szénrajzzal húzza alá. S mégis vázlatszerű marad a nagy egész, az egymáshoz kapcsolódó drámákat súlytalanítják a közhelyek, mint amikor nem elég, hogy tudjuk, patronos pisztoly durrog a színpadon, de még azt a narancssárga kis kupakot se szedik le róla, amit minden fiúgyerek első dolga letördelni.

Egy nagyon súlyos szenvedésekkel terhelt gyerek- és fiatalkort látunk szétszakított családdal, ennek kapcsán dagályos önfelmentést és köszö­netnyilvánítást, végtére is egy terápiát, amire ebben a formában csak az kíváncsi, akit maga a téma érint mélyen, mi, többiek szerintem csak „akceptálni” tudjuk Amin fájdalmát. A gyermekperspektíva jó menekülőút lenne, adja is magát, hiszen igaz történetet látunk, de azt meg szétrombolják az értelmező beszúrások, kötelező jelenetek. A Menekülés három Oscar-jelölést kapott, kétségem sincs, hogy miért, de szerintem semmi keresnivalója a piedesztálon – ahogy a kalodában sem. A valóság az, hogy ez egy közepes mű. S hiába adott neki véletlenül aktualitást az afganisztáni és újabban az orosz–ukrán tragédia, ettől még nem lesz remek.