Az Isten kiválasztott – az életműdíjas Piros Ildikó a Mandinernek

Nyitókép: Abigél
Fotó: Mandiner-archív

Gyermekkorában volt szó a világháborúról?
A felmenőim csodálatosak voltak, mert soha nem a rosszat emlegetették. A sok tragédia ellenére a gyerekeknek csak a szépet mesélték el, a többit magukba zárták. Édesanyánk mellett a nagytata nevelt minket, mert apukánk fiatalon, 1961-ben meghalt. Mivel nagytata az első világháborút is megjárta, rengeteg története volt. Ezek valódi mesék voltak: embermesék, amiket mind megörököltem. Mostanában ha az unokáimmal összebújunk este, mindig embermesét kérnek, nem pedig a Hófehérkét.

Miről szóltak ezek a történetek?
Nagytata az első világháborúban a fronton szolgált, de mint mondta, soha nem fogott puskát a kezébe. Azért nem, mert az élelmezési ellátásnál volt. Azt mesélte, hogy egy kötélpályán csúsztatva óriási sajtokkal látták el a katonákat. Szemléltetésül pedig a levegőbe rajzolva mutatta, mekkorák voltak azok a sajtok – nekem kislányként hatalmasnak tűntek. Ezt a történetet mindig úgy képzeltem el, hogy a nagyapám felkötözte a sajtot egy nagy kötélre, meglendítette, elindította, és a túloldalon egy katona elkapta, levette és megette. (Nevet) Milyen érdekesen működik a gyermekek fantáziája, igaz?

Ha a világháborúról nem is, 1956-ról már lehetnek saját emlékei.
Igen, mondhatom, hogy tanúja voltam, már csak ezért is, mert kapcsolódik hozzá pár erős élményem. Kilencéves voltam, Kecskeméten éltünk. Az édesapám kivitt az utcasarokra, látni lehetett, hogy mennek a tankok Szegedről Pest felé. Abban az időben még nem betonból készültek az utak, hanem sárga keramitból; az a zaj örökre benne maradt a fülemben. Ne haragudjon, hogy sírok, de élénken él bennem, ahogy apu fogja a kezemet, miközben dübörögnek a lánctalpak. Furcsa, hogy ezek mennyire felerősödnek öregkorra. Ahogy arra az érzésre is tisztán emlékszem, hogy semmink nem volt, és mindig vártuk az amerikai segélyt, a mennyei mannát, vártuk, hogy majd jön valami. Ez a várakozás nagyon megmaradt, ahogy az is, hogy végül nem jött semmi.

Féltek?
Annyit árultak el nekünk, hogy egyvalakit meglőttek. Persze felnőve az ember szép lassan megtudja a teljes igazságot. Érdekes, hogy a félelem miként maradt meg bennem kislányként. Képek villannak be élesen, melyek a félelemhez kötődnek. Az egyik például, hogy a házunk két gyerekszobájának és a felnőttek szobájának az ablaka az utcafrontra nézett. A forradalom idején bespalettázták őket a szüleim, mi pedig kiköltöztünk a nagytata udvarról nyíló szobájába, ahol szólt a Szabad Európa Rádió. Időnként lehúzódtunk a pincébe, ahová a papa levitt egy nagy ágyat, és anyu összes gyönyörű ruháját fölaggatta köré egy rácsra. Ez a kép belém égett: a sötét pince és a szép színes ruhák. Most az is eszembe jutott, hogy ahányszor apu elment kenyérért, anyu mindig annyit mondott: „Pista, siess vissza!” Van a félelemmel kapcsolatban egy másik emlékem is, ez még kicsit korábbról, 1952–53-ból való. 
Esténként gyakran bebújtam a szüleim ágyába; egyik éjszaka egyszer csak azt hallottam, hogy valaki járkál odakint az ablak alatt. Aztán anyu azt suttogta: „Hallod, Pista?” Mire apu: „Igen, hallom.” Majd csend lett. Anyu újra megszólalt: „Továbbment?” „Igen” – felelte Apu. Féltem, mert éreztem, hogy ők is félnek. De hogy valami szépet is mondjak, 1956 nekünk azt is jelentette, hogy egy bába ücsörög a kályhánál a nagytata szobájában, merthogy éppen akkor született a húgom. November 9.: már minden megfeszül, de nálunk egy új kis élet kiabál az asztal közepén, mi pedig fölé hajolunk a nővéremmel.

Hogyan tudta feldolgozni, hogy tizenhárom évesen veszítette el az édesapját? Egyáltalán sikerült feldolgozni?
Még hatvanöt év távlatából sem – nagyon megrendültem. A regények világa volt a menedékem. Rengeteget olvastam a paplan alatt, mindig beteget játszottam, hogy otthon maradhassak olvasni. Nemrég találkoztam egy osztálytársnőmmel, hétéves korunktól jártunk együtt az általános iskolába. Azt mesélte, érdekes pillanat volt, amikor először beléptem az osztályterembe a papám halála után. Az egész osztály felém fordult, még ma is látom a kedves pillantásokat, érzem azt a közeget, ahogy a gyereksereg egy emberként mellém állt. Nem mondtak semmit, nem is tudtak volna, hiszen még csak tizenhárom évesek voltunk, de azt a pillanatot nem felejtem el.

Kemény időszak lehetett, az édesanyja három gyerekkel maradt egyedül. Van, ami példaként maradt meg önben a helytállásából?
Amíg a papa élt, édesanyám nem dolgozott. A tragédiából aztán úgy állt talpra, hogy az SZTK-ban vállalt munkát. Egy fogászaton dolgozott a nyugdíjazásáig. Fél kettőre ment, fél nyolckor jött haza, nem sokat találkoztunk vele, inkább a nagytatával voltunk. A városban imádták őt. Ha hazamegyek Kecskemétre, mindig úgy emlegetik, hogy „a szép Pálma néni”. Miután egyedül maradt, az volt a legfontosabb, hogy gondoskodjon rólunk, arról, hogy mindannyian megtaláljuk az utunkat az életben. Ezt úgy érte el, hogy nagyon figyelt minket. Ezt a fajta figyelést én is örököltem, egyfolytában néztem a gyermekeinket és most az unokáimat, vajon melyikük merre fut ki. Ez gyönyörű játék. Emellett néha azon kapom magam, hogy azokon az embereken gondolkodom, akik nagy pofonokat kaptak az élettől. Ők mindig erősek lesznek. Az édesanyám ereje belénk is átszállt, azt hiszem, így mindhárman – Klári nővérem, Györgyi húgom és én – rendkívül erős emberek lettünk.

Milyen volt az ötvenes-hatvanas évek Kecskemétje?
Gyönyörű. A városban volt egy gőzmalom, amit sajnos elbontottak – azóta sem tudom megbocsájtani, nagy űrt hagyott bennem a hiá­nya. Lovas kocsik álltak alatta, és hallgattuk, ahogy „csöngetett a zsák”. A mi családunk egyébként igazi polgári életet élt. Vasárnaponként misére jártunk a piaristákhoz, onnan pedig mentünk süteményt venni a Nagykőrösi utcába, a Fodor cukrászdába, ahol híresen finom volt a krémes. A város polgári rétege általában a sétatéren találkozott, beszélgetett. A piarista templomban Jelenits tanár úr prédikált. Vékony ember volt, és mindig kihajolt a szószékről, ahogy mondta az igét. Olyankor mindig elbújtam az oszlop mögé, mert szégyelltem magam, hogy biztosan valami bűnt követtem el. (Nevet) Persze benne volt az is, hogy anyu mindig mondta, ne nagyon mutassuk magunkat, hiszen a tiltások miatt nem szabadott feltűnően megélni a hitélettel kapcsolatos dolgokat. Például hittanra beiratkozni, de mi arra is jártunk. Még egy érdekessége volt az akkori Kecskemétnek: a gimnázium, ahol tanultam, az utolsó lánygimnázium volt.

Vidékiként nem indult hátránnyal a Színművészeti Főiskola legendás Várkonyi–Vámos-osztályában?
Ez furcsa, kettős érzés volt. Amikor a fővárosba kerültem, úgy éreztem, kiválasztott vagyok mindenféle szempontból. Ennek ellenére a főiskola első két évében sokat izgultam, mert egészen addig nem láttam pesti színházat, csak a kecskeméti Katonába jártunk a családdal. Megrendítő volt: vidéki fiatal lányként leszálltam a vonatról, és elvesztem. Annyi hülyeséget csináltam, amennyit életemben később talán soha. Nehezen tanultam meg, mi az élet. Ehhez képest a pályám elég sima volt. Egyből jöttek a felkérések, a filmek, később a szinkron. Talán az volt a titok, hogy soha nem lázadtam, és sosem vágytam semmire. Nem voltak álmaim, hanem a realitás talaján mozogtam. A másik, hogy soha nem voltam irigy – még gyermekkorunkban határoztuk el a testvéreimmel, hogy ehhez tartjuk magunkat. Hatalmas adomány. Megmentett sok rossztól, a Jóisten pedig a tenyerén vitt. Összegezve tehát, ha jellemezni kellene az életemet, azt mondanám: kiválasztott vagyok.

A kiválasztottság Istentől ered?
Milyen szépen fogalmazta meg! Igen, az Isten kiválasztott. Ez biztos. És ezt szerintem anyu is tudta.

Azon gondolkodott már, hogy mit látott meg önben Vámos és Várkonyi?
Valljuk be, szép voltam – ez volt az egyik. A másik, hogy szépen beszéltem, amit meg annak köszönhettem, hogy nagytata gyógypedagógus volt, és odafigyelt erre. Ráadásul érdekes volt a hangom: képzeljen el egy szőke, derékig érő hajú, tizennyolc éves lányt, aki viszonylag mély hangon szólal meg. Valószínűleg tetszett nekik ez a kontraszt. Harmadrészt pedig jól mondtam verset, és jól énekeltem. Mindezeket anyu látta meg bennem először, így tulajdonképpen ő az origója mindennek.

Már-már irigylésre méltóan szép a kapcsolatuk Huszti Péterrel. Mi a titok?
Már öt éve együtt játszottunk, mielőtt összekerültünk. Azt hiszem, a titok az együtt gondolkodás. Ugyanúgy gondolkodunk, így az élet harcaiban mindig egyfelé húzzuk a szekeret, ha pedig kell, aláállunk a másiknak. Még ha adott esetben valamiről nem ugyanazt gondoljuk, vita van, akkor is pontosan tudjuk, mi zajlik a másikban, és tiszteletben tartjuk. Azt hiszem, megtanultam az életem során, hogy mindennek a titka a tisztelet – 

Tehát jól tudnak együtt küzdeni?
A küzdésben fontos egyetérteni, tudni azt, hogy miért harcolunk. És még egy dolog: Péter rendkívül nyugodt, igazi kőszikla. Pedig egyáltalán nem volt könnyű összehangolni az életünket, a családjainkat, a munkánkat és a magánéletünket. Állandó egyeztetés az egész; mióta együtt vagyunk, notesz szerint élünk, előre eltervezzük minden héten, ki mikor hol lesz, mit intéz. De azt is szép megélni vele, miként fordulunk át a fiatalból az öregkorba. Erre van egy szép Robert Burns-verssor: „Lefelé ballagunk már kéz-kézben csöndesen” – és itt most megakasztjuk a verset…

Említette, hogy nem volt könnyű összehangolni az életüket. Mindketten a második házasságukat kötötték, egy-egy gyermekkel érkeztek, majd egy közös fiuk is született. Hogy lehetett ezt kivitelezni?
Szerintem éppen ez kötött össze minket: együtt harcoltunk a másik gyermekéért. Hogy a végéről kezdjem a válaszadást, most volt Péter nyolcvanadik születésnapja, és úgy döntött, ezúttal ő ad ajándékot a családnak és a barátoknak. Szervezett egy másfél órás estet. Mindhárom fiunk és az öt unoka is ott ült a teremben. Negyvennyolc, ötvenkettő és ötvennyolc évesek most a fiúk, ami azt jelenti, sikerült. És akkor most az eleje: szörnyen nehéz volt, hatalmas harcot vívtunk érte.

Hogyan élte meg, hogy a Madách Színház új profilt kapott?
Nagyon nehéz időszak volt mindkettőnknek. Nem igazán találtuk már a helyünket a Madáchban, hiszen musicalszínházzá alakult át. Emlékszem, álltunk Péterrel a szobában, és mindketten úgy éreztük, nincs már ott maradásunk. Bevallom: megalázó pillanat volt. A mai napig nem hiszem el, hogy ne fért volna el néhány prózai előadás a színpadon. Volt ebben némi hazugság, azt pedig nem lehet tűrni, főleg, ha az ember az idegrendszerével, a szívével és a szenvedélyével dolgozik. Álltunk otthon a szoba közepén, és Péter egyszer csak kettétépte a szerződését, majd én is az enyémet, s ezután nem beszéltünk többet erről, hanem útra keltünk Sopronba. Öt évig utaztunk oda-vissza csütörtöktől vasárnapig, közben születtek az unokáink, meghaltak az édesanyáink. Zsúfolt öt év volt, de boldogok voltunk, mert azt csináltuk, amit tudunk, és nem kényszerültünk másra. 

Ezután Péter úgy döntött, visszavonul, majd hetvenévesen én is azt mondtam, pontot teszek a végére.

Többször elhatározta már, hogy visszavonul, végül mindig visszatért a színpadra. Mi hajtja?
A társulatisággal végleg felhagytam, mert szabadságot akartam, hogy igazodni tudjak a férjemhez és az unokáimhoz. 

Így készült el az Abigél titkai, az önálló Szabó Magda-estem. Egyébként van benne valami izgalmas, amikor kiderül, hányan vesznek rám jegyet, állva tapsolnak-e a végén, meg tudom-e ríkatni vagy nevettetni a nézőket. Egyszemélyes felelősség és borzasztó nagy élvezet is egyben.

Ön Szabó Magda egyik legkitartóbb közvetítője, ha fogalmazhatok így. Miért pont az ő munkásságába ásta bele magát?
Úgy gondolom, hogy azért tudtam olyan jól megcsinálni a Szabó Magda-estet, mert sok bennünk a közös. Azt mondta magáról, őt nem lehet keretbe foglalni, és nem lesz soha olyan irodalomtörténész, aki megtalálja ebben a negyvenkét műben, kicsoda ő valójában. Nekem az Abigél titkaiban négyéves korától haláláig sikerült összeraknom valamit, amiben nemcsak az ő titkai, hanem Piros Ildikó titkai is benne vannak: ami nekem Kecskemét, az neki Debrecen; a nagytemplom, a vidékiség, a tanítás iránti vonzalom – ez mind-mind kapocs közöttünk. Azt hiszem, megértettem őt.

Azt mondta egy korábbi interjúban, régen nem tudott nemet mondani. Most már tud?
Azóta sem tudok. Péter is mindig rám szól emiatt. Azt hiszem, ez is a tisztelet miatt van. Most, a kettőnk beszélgetésével is így történt: annak ellenére, hogy szemorvoshoz kell mennem, itt vagyok, mert tiszteletben tartom, hogy megbeszéltük. Ráadásul egy cseppet sem bánom, hogy így alakult, mert általában ugyanazokat a kérdéseket kapom, és mindig reménykedem, hogy valaki egyszer másra is kíváncsi lesz. Most olyan kérdésekkel indított, amiknek kifejezetten örültem: Kecskemét, a gyermekkorom képei, 1947, 1956 – ezeket az emlékeket már régóta szerettem volna elmondani. Végre valaki megkérdezte, köszönöm!

Említette, hogy öt unoka boldogítja a mindennapjait mostanában. Van, amit nagymamaként másképp csinál, mint anyaként?
Szinte mindent. Amikor fiatalok voltunk, rengeteget dolgoztunk. Állandóan cipeltem magammal a gyerekeket a színházi próbára vagy a szinkronba. A fiúknak érdekes módon ezek kedves emlékként maradtak meg, de én állandó rohanásnak és idegeskedésnek éltem meg a mindennapjainkat. Cédulákon üzengettünk egymásnak. Úgy emlegetem ezt az időszakot, hogy „csókanyuval” éltünk. Most van időm az unokákkal lenni, hozom-viszem őket, játszunk, éneklünk, mesélek nekik, a történeteket sokszor el is játszom. (Nevet) Ettől ők tátják a szájukat, mert olyat tudok, amit más nagymama nem. Bevallom: otthon mindenki, az unokáim is Ildinek hívnak, mert nem vagyok az a kifejezetten nagymamás típus.

Friss hír, hogy a Magyar mozgókép fesztivál életműdíjjal jutalmazta. Szép pályaív, jobbnál jobb szerepek, rengeteg lehetőség, szerető férj, népes család, díjak és elismerések. Nem rossz mérleg 76 évesen.
Sokszor eltűnődöm, vajon mivel érdemeltem ki mindezt a Jóistentől. Azt hiszem, a titok, hogy az ajándékokat meg kell tanulni megbecsülni. Ha folyton a rosszon pöszmögnék, most itt ülne önnel szemben egy siránkozó vénasszony. (Nevet) Így azért sokkal jobb!