A nemzeti összetartozás nem zárható karanténba

A múltkor épp azon elmélkedtem e rovat hasábjain, hogy karanténba kényszerített létünk miféle felfedezésekre indíthat bennünket úgy személyesen, mint közösségileg. Túl az egyéni túlélőösztön és találékonyság megtapasztalásán, társadalmi szinten is érzékelhetők az eddig rejtett vagy épp merőben új jelenségek. E válságos időkben kidomborodik az egészségügyi dolgozók emberfeletti munkája, a pedagógusok kreativitása és elkötelezettsége, illetve a politikai erők potenciálja, esetleg tehetetlensége is.

A járvány okozta társadalmi-gazdasági sokkhatás ugyanis összefogásra kényszeríti, vagy inkább kényszerítené a társadalom különböző szegmensei mellett a politikum szereplőit is. A koronavírussal folytatott harc egyszerre globális és össznemzeti ügy: a pandémiával szinte minden ország küzd, de az unió cselekvésképtelensége miatt tagállami hatáskörben maradt a járvánnyal szembeni fellépés. Magunk vagyunk felelősek magunkért, és ez a tény bölcsességre kellene intse a kormányt és az ellenzéket egyaránt.

Az elmúlt hét eseményei azonban bebizonyították, az ilyenkor oly fontos politikai konszenzust felül tudják írni a pártérdekek. Ezt a legvilágosabban Szabó Tímea parlamenti felszólalása mutatta meg: a képviselő azt kifogásolta, hogy a kormány a határon túli magyarságnak is juttat védőfelszerelést. A közhangulat felkorbácsolásától eltekintve a megnyilvánulás azt is jelzi, hogy még mindig nem gondolkodunk egységesen a nemzet fogalmáról és ezzel összefüggésben a felelősségvállalás erkölcsi parancsáról.