Azelőtti csönd – Mindennapi metafizika V.

2020. június 30. 12:55
A csend nem más, mint egy nekünk szegezett kérdés. A csend kényelmetlen, feszélyező, irritáló. A természet csendje olyan tükör, amelyben kíméletlen megmutatkozik mindaz, amiről a legjobb lenne nem tudni.

        Nyitó fotográfia: Végh Attila – Az ünnepély

 

Mindennapi metafizika címmel indult el sorozatunk: Végh Attila (vele készült interjúnkat itt olvashatják) fotóihoz Győrffy Ákos ír tűnődéseket. A sorozat ötödik részét olvashatják.

***

 

„Aldous Huxley kiszámította, hogy a csend köre évenként tizenhárom és fél kilométerrel szűkül. Már nincs messze az idő, szól, amikor a csend a földről tökéletesen eltűnik. Boldog lesz, akinek néha sikerül a Himalájában, vagy az óceánon félórás megnyugvásban részesülni.” (Hamvas Béla)

 

Rejtély, hogy Aldous Huxley milyen módszerek segítségével jutott arra az eredményre, hogy a csend köre évente épp tizenhárom és fél kilométerrel szűkül. De talán nem is az az érdekes, hogy milyen módszerekkel és nem is az, hogy miért pont tizenhárom és fél kilométer, hanem sokkal inkább az, hogy mennyire igaza van.

A csend régóta eltűnőben van. Amióta az eszemet tudom, szinte betegesen irritál a zaj. Nyilván nem véletlen, hogy mindig is olyan zugokat kerestem, amelyek még többé-kevésbé mentesek a zajtól. Réges-rég írtam egy verset, idemásolom:


A lakatlan területek elfogytak végleg.
Egy műhold talán most is az udvart fényképezi.
Az országos kék túráról letérni valahol,
legyen ott szikla, ölyvlebegés, és csak harminc másodperc
addig, míg meg nem hallom az első repülőt. Legyen
még fél perc abból az azelőtti csöndből.


Nem szokásom a saját írásaimat idézgetni. Az, hogy most mégis megtettem, csak azért fordulhatott elő, mert ma sem tudnám pontosabban megfogalmazni, miért menekültem mindig a zaj elől. Azért, mert

hiányzik ez a bizonyos azelőtti csönd. A világ eredeti csendje.

(Hol csendet írok, hol csöndet. A csend finomabb, pontosabb talán, a csönd viszont nyersebb, erőteljesebb, nem tudok dönteni.)

Tizenegy éve élünk egy erdő szélén, pontosabban nem is annyira a szélén. A környék az utóbbi időben túlságosan is fel lett fedezve, hogy ilyen cizelláltan fejezzem ki magam. Ami azt jelenti, hogy rohamosan nő a kiköltözők száma, akik természetesen építkeznek is, ha már idejöttek. Mentségemre legyen mondva, hogy mi nem építkeztünk, csak felújítottunk, egy négyzetcentimétert sem bővítettünk a már meglévő házon.

A kiköltözők jó része szemmel láthatóan ugyanazt az urbánus életvitelt kívánja folytatni itt, mint amihez hozzászokott. Jó minőségű utakat szeretne, amelyeken a családi autók (mert általános errefelé, hogy két autó van a családban) simán gurulhatnak le-fel a hegyen, naponta többször. De nem szeretnék nyafogás-cunamit indítani, az ilyesmivel amúgy is tele vannak a közösségi oldalak vonatkozó csoportjai. A lényeg az, hogy

ezek az őshonos erdőkkel borított dombvonulatok lassan lakóparkká változnak.

Éppen az tűnik el innen, ami ide csábította a népeket. Nem rendhagyó jelenség ez, szinte mindenhol tapasztalom. Ezzel az invázióval együtt nő azoknak a száma is, akiknek mintha fogalmuk sem lenne arról, hol vannak. Nem ismerik a hegyeket, a nevüket sem tudják, de különösebben nem is érdekli őket, ahogy a helytörténeti vonatkozások sem. Számukra az „élhető”, a „panoráma”, a „jó levegő” az unásig ismételgetett három hívószó. Egyfajta légüres térben élnek egy olyan életet, amely bárhol másutt is megtörténhetne. Nincsenek itt, nincs közük a helyhez, csak a hozzá kapcsolódó szlogenekhez.

A már fent említett Hamvas írja Bakony című esszéjében, hogy a Bakonyba viszonylag későn betelepülő sváboknak mennyire nem volt közük a vidékhez, az erdőkben csak gazdasági hasznot láttak, a genius loci hidegen hagyta őket. Hamvas a Bakony őslakóit, az „erdei magyarokat” hiányolta nagyon, azt az emberfajtát, amelynek utolsó, hírmondónak megmaradt képviselőivel még találkozott kóborlásai során. Félre ne értse senki, ez az egész nem a svábokról szól (már Hamvasnál sem róluk szólt), hanem arról, hogy

egyre kevésbé van közünk a tájhoz, amelyben élünk.

Csak használjuk (kihasználjuk) az adottságait, de szellemi értelemben nem vagyunk otthon a tájban, nincs igényünk arra, hogy arculatának rejtettebb vonásait megismerjük.

Ez a felületesség és tompaság mélyen összefügg a csend (csönd) eltűnésével. A kertbe kitett, bömbölő rádió, a folyamatos üvöltözés, a „bulizási” kényszer (ami külön megérne egy misét), a szűnni nem akaró flexelés és láncfűrészelés csak az akusztikai keretét adja ennek a jelenségnek.

Az élet olykor zajjal jár, ez elkerülhetetlen, de itt inkább a zaj iránti olthatatlan igényről van szó. Arról, hogy ne kelljen szembesülnünk a csenddel, hogy soha ne legyen csend, mert

a csend nem más, mint egy nekünk szegezett kérdés.

A csend kényelmetlen, feszélyező, irritáló. A természet csendje olyan tükör, amelyben kíméletlen megmutatkozik mindaz, amiről a legjobb lenne nem tudni. A Huxley-féle zajelmélet forrása valahol erre keresendő. A zaj rémisztő egyeduralma egyúttal azt is jelenti, hogy egyre kevésbé van igényünk és bátorságunk ahhoz, hogy a csend atmoszférájában szembenézzünk magunkkal.

Nincs itt semmi látnivaló, indítsunk el inkább egy Spotify-playlistet a tölgyek alatt, sercegjen a BBQ a rácson, aztán a fotódokumentációt fellőjük az Instára szellemes hashtagekkel.

A saját képünkre formált természet manapság leginkább egy lakóparkra és/vagy egy szeméttelepre hasonlít a leginkább, néhány üdítő kivételtől eltekintve. Huxley méricskélése óta a Himalája is hulladéktemetővé vált, ahogy az óceánok is. Ettől persze még lehetséges, hogy itt-ott valóban csend van még azokon a tájakon. Nyomasztó csend lebeg a hulladékvilág felett.

Összesen 32 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés