Visszafoglalni a politikai közepet – Trianon 101 I.

2020. június 12. 14:42

Szilvay Gergely
Mandiner
Orbán Viktor Trianon-beszéde kapcsán felvázolhatunk néhány, a trianoni traumát pozitívan és feledés nélkül meghaladó új nemzeti célt: összefogni a Kárpát-medence népeit, egyensúlyozni Kelet és Nyugat között, csendesen és békésen építkezni, megőrizni a Nyugatnak régi önmagát, a nyugati politikai térképen balra tolódott centrumot visszaterelni a jobbközépre, kitartani és önpusztító minták követése helyett mintát mutatni.

A Mandiner Trianon 101 vitacikksorozata Trianonról és meghaladásáról

 

Múltba révedés, örökös önsajnálat, az önvizsgálat elmaradása, nacionalizmus – ezzel szokták vádolni a jobboldalt Trianon kapcsán balról.

Izgalmas azonban, hogy miként haladta meg a fenti, állítólagos jobboldali agendát Orbán Viktor szombati beszéde Sátoraljaújhelyen

A beszéd kapcsán felvázolhatunk néhány, a trianoni traumát pozitívan és feledés nélkül meghaladó új nemzeti célt: összefogni a Kárpát-medence népeit, egyensúlyozni Kelet és Nyugat között, csendesen és békésen építkezni, kitartani, megőrizni a Nyugatnak régi önmagát, a nyugati politikai térképen balra tolódott centrumot visszaterelni a jobbközépre, önpusztító minták követése helyett mintát mutatni.

Orbán Sátoraljaújhelyen felidézte a múltat, de a jövőbe tekintett. Megemlítette a nehézségeket, ugyanakkor az általa felvázolt vízió a nemzeti öntudatra és büszkeségre alapul – ami nem kizáró, hanem befogadó, hiszen elfogadja, hogy Szent István Kárpát-medencéjében számos nemzet él,

akikkel nem háborúzni, hanem lehetőség szerint együtt élni, sőt együttműködni kell. 

„Csak az államnak van határa, a nemzetnek nincs. Ez törvény” – jelentette ki a miniszterelnök, s ugyan ezt balról többnyire nacionalista retorikának szokták felfogni, mégis épp hogy befogadó és monarchiásan „multikulti”. Hogy a magyarok békejobbot nyújtottak a szomszédoknak, ha máskor nem, a rendszerváltás után, azt tagadhatatlan, hiszen a magyarországi nemzetiségek irányába mintaértékű a kisebbségpolitikánk Antall József történelmi lépése óta.

Amikor Herder népekről írt, egyenlőkként írta le őket. Nem a népek eltörlése a megoldás, hanem az együttműködés. Ugyan államok és nemzetek határai gyakran nem esnek egybe, például a Kárpát-medencében sem, de az államok és a nemzetek történelemszervező erők maradnak, ebben bizonyosak lehetünk.

Azok, akik meg akarják haladni a nemzeteket, mondván, azok háborúkat okoznak, és amúgy is csak pár száz éve keletkeztek vagy „hozták létre” őket, mint „elképzelt közösségeket”, megfeledkeznek arról, hogy a közös történelmi tapasztalaton, nyelven, kultúrán és etnikumon alapuló politikai közösségek mindig is a történelem alapegységei voltak. Ők tehát nem csak a nemzetet akarják eltörölni, hanem minden kulturális és világnézeti, vallási különbséget, valamint az egyén és az emberiség közti köztes közösségeket is, hiszen ezek mind potenciális konfliktusforrások és a háború veszélyét hordozó tényezők. Mindeközben azok, akik ezt hirdetik, antiglobalista baloldaliaknak tartják magukat, holott épp a globalizáció beteljesítése a céljuk. 

Ez a felfogás azonban ellentétes az emberi természettel:

az ember alapvető igénye, hogy kisebb-nagyobb közösségekbe szerveződve éljen.

A Kárpát-medencében szervező erők ma a nemzetek, szervező erő maga a Kárpát-medence, és szervező erő a kereszténység. 

„Megnyitottuk a szívünket a kereszténység előtt, Isten igéjét meghallottuk, megfogadtuk és államszervezésünk alapjává tettük. (…) Ma is ezen a fundamentumon áll hazánk” – jelentette ki a kormányfő.

A kereszténység itt nem feltétlen szigorú értelemben vett vallás, hanem a kultúra kerete és alapja, s így az államszervezés kerete és alapja. Ehhez nem kell hívőnek lenni; semleges állam azonban nem létezik, mert a semleges állam gyenge és esendő. Anélkül, hogy más vallások, más kultúrák, más elképzelések ki lennének zárva az országból, be kell látni és el kell fogadni, hogy minimum történelmi okokból a kereszténység nem törölhető ki a történelmünkből. A kereszténység legalább annyira része kell, hogy legyen a magyar demokráciának, a magyar politikának, a magyar közéletnek, mint Konrad Adenauer, Charles de Gaulle és Alcide de Gasperi idején a németeknél, a franciáknál és az olaszoknál. Ez tág értelmezés: egyértelmű, de befogadó, nem kíván csőszködni a magánerkölcsök felett, még ha nem is nyomja rá a hivatali nagypecsétet minden életmódra. Akinek nem vallás a kereszténység, annak nemzeti mivoltából fakadóan lehet identitása része. 

„Népek százai eltűnnek és odavesznek a történelem porfelhőiben”, „de mi önálló minőségünket megőrizve hazát alapítottunk”; kivédtük a nyugati birodalmak rohamait, és a „keleti pogányok pusztító csapásait”. Ha levernek minket a lábunkról, újra és újra felállunk, a száz évnyi Trianon előtt ezer évig megmaradtunk, Trianonnál talán súlyosabb szétszakítottságban a törökök miatt, az Oszmán Birodalom miatt, majd „egy nagy európai birodalom társnemzeteként léptünk be a XX. századba”. Az államalapítás után négyszáz évig független országként építkeztünk, bár elért minket a tatárok csapása. Aztán állandóan küzdelmeink voltak, s amikor épp újra felálltunk, jött Trianon – véli a kormányfő.

S hogy miként jött? „A Nyugat megerőszakolta Közép-Európa ezeréves határait és történelmét.” Aztán a második világháború után odadobott minket a kommunistáknak a „gőgös francia és brit”, valamint „az álszent amerikai birodalom”. 

Odalegyünk-e akkor a Nyugatért? Vagy jogos a félelem, hogy a „keleti nyitás” nem pusztán gazdasági kiegyensúlyozás, de Ázsiába tol át minket? Nem kellene-e a nyugati világhoz felzárkózni?

Azt hiszem, attól függ, milyen Nyugatról beszélünk.

Hazánk és a Kárpát-medence mindig a Nyugat keleti vége volt.

Nem híd, de hídpillér az egyik, a nyugati oldalon.

De igaz: elégszer elárultak minket Nyugatról ahhoz, hogy fenntartásaink legyenek, bizalmunk ne legyen teljes. Azt sem lehet ma már tudni, hogy épp melyik baloldali szólam az aktuális: hogy felzárkózzunk a Nyugathoz, vagy hogy utáljuk azt? Persze tudjuk a választ: fel kellene zárkóznunk az öngyűlölő, önpusztító Nyugathoz. Hogyne. Zárkózzunk fel az önmegsemmisítéshez? Minek? A régi Nyugat túl öntelt volt, a mostani túlságosan önmaga ellen fordult. Vajon mikor jön el az idő, hogy nem leng ki az inga, és helyreáll az egyensúly, ami valamikor a koraújkor környékén billent ki, a felfedezések, a Fuggerek és az abszolutizmus kialakulásának korában? Hová lett a Nyugat, amihez Jászi Oszkár vagy épp Antall József akart felzárkózni?

Ez a Nyugat ugyan velünk is kiszúrt, de Szent István óta oda tartozunk. Nem akarunk Keletre sorolni, hiszen Keletről is érkezett annyi, ha nem több bajunk, mint Nyugatról, az utolsó ilyen bajt pedig Szovjetuniónak hívták. De gyűlölni sem akarjuk a Keletet. Ide is pillantunk, oda is pillantunk. Régi nyugati intézményeket és új keleti kapcsolatok szeretnénk. 

Leginkább talán azonban olyasmink van, amit Békés Márton a lemaradás előnyének hív. Ez kicsi előny: ha nem vigyázunk, gyorsan eltűnik és maga alá gyűri a haladás úthengere, de éppenséggel

ki lehet használni, most van itt a történelmi pillanat. 

Ez pedig azt jelenti, hogy talán mi, meggyötört Kárpát-medencei népek, köztük is a földrajzilag központban elhelyezkedő magyarság, bajainkat és hibáinkat nem letagadva, de mégis megpróbálhatjuk megtartani a Nyugat igazi énjét. Azt, amire a kommunizmus alatt vágyakoztunk, de mire csatlakozni akartunk, már felújítandó állapotban találtuk, és felújítás helyett a Nyugat maga azóta inkább lebontja magát.

Nos, ezt kellene megpróbálnunk megakadályozni. Erővel nem fog menni, ahhoz kicsik vagyunk, de ha mi nem bontjuk a Nyugat palotájának itteni falait, akkor talán meg tudjuk mutatni és őrizni, mit is bontanak le. És azt mondhatjuk: a mi részünk marad, mi inkább felújítunk. 

Mintát adunk a felújításra. Kicsik vagyunk, s ez merész ötlet. De a dilemma szinte trianoni. Ott az volt a kérdés – Apponyi Albert szavaival –, hogy öngyilkosok leszünk vagy meghalunk, de – ahogy Orbán Viktor fogalmazott – mi végül is „sohasem voltunk hajlandóak részt venni a saját temetésünkön”. Most  az a dilemma, hogy csatlakozzunk az öngyűlölő, önmegsemmisítő Nyugathoz, vagy a látszólag védelmet nyújtó, de a saját terjeszkedésén dolgozó Kelethez csatlakozzunk, esetleg próbáljuk meg gazdaságilag a kettő közt egyensúlyozva, némi Kállay-kettőssel elérni, hogy a Nyugat észhez térjen. 

Merész ötlet a harmadik, de ha az első kettőt nem akarjuk, ez marad. Ha pusztába kiáltott szó leszünk, mi magyarok és más Kárpát-medencei népek, akkor azok leszünk, de legalább megpróbáltuk.

Mi élni akarunk, nem felszámolódni.

Nem vagyunk ártatlanok, ártottunk egymásnak eleget, de gyarmataink és rabszolgáink nem voltak. Városaink kicsik, templomaink is kicsik, palotáink is kicsik, kevésbé díszesek a Dévényen túliaknál, de nem akarjuk őket lebontani. Hanem megőrizni akarjuk őket, magunknak. Szívesen látjuk azt, aki megfáradt és megszomjazott tőlünk Nyugatra, nálunk felüdülést nyer. Szívesen leszünk vendégfogadó, de azért örülnénk, ha nem kéne valamiféle menedékszigetté, fordított Lampedusává válnunk, ahhoz ugyanis túl kicsik vagyunk. 

Orbán úgy látja, ebben a közép-európai sebeket is gyógyító elképzelésben velünk vannak a szlovének, a szlovákok, a horvátok és a szerbek. Velük lehet új korszakot nyitni, hogy „a nyugatról és keletről fenyegető veszéllyel szemben megvédjük magunkat”. 

Úgy látszik, az ukránok épp kitombolják magukat, a románok pedig, akiknek az országuk közepén húzódik Kelet és Nyugat egykori határa, a Kárpátok gerince, minden Nyugatra törekvés és amerikai katonai bázis ellenére bizantinus-mediterrán politikai örvényekbe merülnek el. Orbán Viktor amúgy meghívta Klaus Iohannist a Kárpát-medencei koalícióba, de a békejobb elutasíttatott. Ki tudja, Románia talán más szövetségre vágyik? Ha nem lehet vezető erő itt (mérete alapján lehetne, csak épp nincs hozzá politikusa), lesz Macron hátországa? 

Szimbolikus, hogy Erdélyben miként omladoznak a szász erődtemplomok, miközben az utolsó kirakatszász áll az ország élén.

Azok a szász erődtemplomok és a brassói Fekete-templom a nyugati civilizáció keleti határának impozáns alkotásai. Ha Románia akár a magyarokkal és németekkel összefogva felújítja és megőrzi őket, akkor talán felénk igyekszik; ha hagyja őket elpusztulni, akkor az annak szimbóluma, hogy kiiratkozott ebből a klubból.  

Mára közhely lett, hogy Francis Fukuyama és társai várakozásaival ellentétben a történelemnek nem lett vége a Szovjetunió összeomlásával. Egyelőre Huntingtonnak látszik igaza lenni, miszerint összecsapnak a civilizációk – nem feltétlen háborús formában persze. Kína Afrikában terjeszkedik és építi a „soft powert”, Amerika próbál leszakadni Kínáról, Európát elözönlik a bevándorlók, és a tolerancia nevében az öreg kontinens meg akarja adni magát a világnak, miközben az Európai Unió egyik célja épp az lenne, hogy földrészünk versenyképes legyen. Az Európai Unió egyszerre akar versenyképes lenni, de megtartani a jóléti államot és a multikulturalizmust – egymást kizáró projektek. 

A nyugati világon belül azonban

nem a civilizációk, hanem a civilizálatlanság, a civilizáció elvetése és a régi civilizáció védelmezői vitáznak

– és csapnak össze, a szemünk előtt. A történelem nem csak a civilizációk közt nem ért véget, hanem azokon belül sem. 
A sátoraljaújhelyi beszéd szerint „új világrend van születőben”, s „a változások tektonikusok”. 

Próbálhatunk előre látók lenni, sokfelé kapcsolatokat építeni, és persze legyinthetünk is, hogy minek, túl kicsik vagyunk. De ha ezeregyszáz év – ebből száz trianoni év – után van még életerőnk, akkor, amíg lehet, meg kell maradnunk a nyugalom és a csendes építkezés Kárpát-medencei szigetének, lehetőleg a szomszédainkkal együtt – kétlem például, hogy a délszláv háború által megtépázott déli szomszédaink mást akarnának.  

Ehhez azonban itthon is építkezni kell: a külső ragyogás nincs belső stabilitás nélkül, ehhez pedig nemzeti minimumra van szükség legalábbis a nemzet, a család és a segély helyetti munka kérdésében. 

Itt vagyunk tehát, az „ötödik trianoni nemzedék”, egy gazdaságilag túlérett, szellemileg azonban szétesett Nyugattal és egy gazdaságilag erősödő, de a saját hagyományainktól idegen Kelettel. Ha nem akarunk szellemileg egyikhez sem csatlakozni, mert mi a régi Nyugat saját maga által is elárult értékeiben hiszünk, amelyektől már az első világháborút követően is erősen távolodóban volt, akkor nincs más lehetőségünk – nem lezárva a hidat Kelet felé sem –, mint

megpróbálni megőrizni egy maradék kis Nyugatot a Kárpát-medencében, a többi itt lakó nemzettel együtt. 

És új közepet kell teremteni. Új középre van szükség nem csak Kelet és Nyugat között, hanem a politikai térképen is. A nyugati politika ugyanis folyamatosan balra tolódik, a baloldal pedig egyre radikálisabb követeléseket kíván természetesnek beállítani, és egyre inkább balra határozná meg a „közepet”. Nem szabad hagyni, hogy a progresszió és a woke-kapitalizmus elrángassa a politikai közép kereteit a baloldal szélére, és mindenki, aki nem velük van, fasisztának számítson (ahogy Molotov mondta: hogy ki fasiszta, azt a kommunisták mondják meg). A baloldalnak való megfelelési kényszert le kell vetkőzni, és a politikai közép kereteit ténylegesen vissza kell rángatni a politikai térkép közepére. 

Hogy a derűs, élettel teli, az ember kisebb tökéletlenségeit és botlásait nagyvonalúan megbocsátó, sok mindent elfogadó, még többet eltűrő, de öntudatos és önmagát fel nem adó, széles jobboldal legyen újra a közép. Beleférnek ebbe nemzeti liberálisok, liberális konzervatívok, konzervatív konzervatívok, népiek, jobboldali forradalmárok, radikálisabb jobboldaliak, legitimisták, életművészek és szerzetesek, urbánusok, parasztok, munkások, polgárok és régi-új arisztokraták, de még patrióta baloldaliak is.

Legyen ez a tökéletlenség közép-európai politikája. 

Ez a széles centrumpolitika szemben áll a szekuláris aszketizmust hirdető, kicsinyes, az élet minden pillanatát bürokratikusan leszabályozni kívánó, a világra mérges, azzal örökké elégedetlen, a múltat újra eltörölni akaró, szobrokat döntögető, a történelmet átíró, intoleráns, gondolatbűnöket számláló, radikális nyugati újbaloldallal. 

Ambiciózus cél, merész feladat, könnyen elbukható, nehezen sikerre vihető, elsodorhatják úgynevezett „külső körülmények”, „világtendenciák”, de meg kell próbálnunk jó szövetségeket kötnünk és túlélni, egyben segíteni mások túlélését.

Már csak azért is, mert sok más lehetőségünk egyszerűen nincs.

Ha ezeregyszáz év alatt életben maradtunk kilátástalan helyzetekben, akkor talán most is sikerül, ha mi is megtesszük érte a magunkét, mindazt, ami rajtunk múlik. Talán szolgálhatunk mintával mások számára. 
 

Összesen 32 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

EZEKBŐL MA SEM - ÉS SOHA! - NEM ENGEDHETÜNK!

V. Miklós pápa 1449-ben, III. Kallixtus pápa 1455-ben
“A Kereszténység védő pajzsa” címmel tüntette ki Magyarországot.

II. PIUS pápa Hunyadi János seregének világjelentőségű nándorfehérvári diadal után (1456) írja III. Frigyes császárhoz küldött levelében:
“Magyarország a kereszténység pajzsa és a nyugati civilizáció védője.”

Őket már figyelmen kívül kell hagynunk, mármint a Nyugatot.
Helyette figyeljünk magunkra, figyeljünk egymásra:
"Reakció idő
Minden közelharc stílusnak ez a legfontosabb része, ez a készség mentheti meg életünket egy veszélyes helyzetben. Nem elég gyorsabbnak lennünk a támadónál, villámgyorsan kitérnünk, az ellenfél mozgását is figyelembe kell vennünk és megfelelően reagálnunk az ő támadásaira . Ezt adott esetben úgy is megtehetjük megfelelő időzítéssel, hogy az ellenfelünk gyorsabb nálunk.
Ehhez viszont fontos megértenünk a reakció kialakulását. John Boyd ezt a folyamatot MTDCs huroknak nevezi.
M – Megfigyelés
T – Tájolás
D – Döntés
Cs – Cselekvés"
A kormányunk a G. Soros-i beavatkozást megfelelően reagálja le.
Nem mondható el, sajnos, ugyanez, az erkölcsileg senkik magyar ellenzék aljas állításaival kapcsolatban...

A kirekesztő trash álértelmiségiekkel- - akik most a Fidesz mainstreamje - Raffayval, Szakáccsal, Drábikkal nem lehet jobbközepet építeni.

Kossuth, Jászai, Német László is ugyanarról az erős Közép-Európáról beszélt, ami akár megvalósulhatna, talán eljött az idő.

Felteszek neked egy egyszerű kérdést:
Felaldoznad az életedet a hazádért?

A Kossuth rádiót hallgattam. Ez volt a kérdés. Elgondolkodttatott.

Miközben Orbán bólogatott, a szlovák miniszterelnökkel törölte fel a padlót? Akkor mi a gondod, Csúnyatáp?

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés