Jegyzetek a perverzió korából

2017. március 18. 08:07

Batiszkáf
Mandiner

A világ valami jóvátehetetlen káoszba csúszik bele. De legalább lenne ez a káosz érdekes. Ásítozva zuhanunk.

Batiszkáf írása

 

„Sírásó, milyen szépek is a városromok; de még szebbek az emberek romjai!”
(Maldoror énekei, Bognár Róbert ford.)

Ha Lautréamont grófja gátlástalan, kokaintól elkockásodott fejű tévés programigazgatóként születne újra, pont olyan műsort csinálna, mint a The Learning Channelé, avagy téelcéé, ahogy képmutató meszeltsír-értelmiségiek (incl. e sorok szerzője) szokták borzadállyal a hangjukban emlegetni.

A tévészolgáltatók nem nagyon reklámozzák, hogy csatornakínálatukban a halász-vadász meg a lakberendezési adók között maga a burjánzó kárhozat is helyet kap, pedig! A varrógép és az esernyő mellé Honey Boo Boo-t is a boncasztalra csapó TLC vég nélkül sorakoztatja fel a groteszkebbnél groteszkebb képzeteket és juxtapozíciókat. Egy olyan világba enged betekintést, melyet törpék, leszbikus óriásnők, transzneműek, lecsúszott sorozatsztárok, gyerek-szépségkirálynők, kuruzslók és mániákus kuponozók népesítenek be, ahol szobaméretűre hízott proletárok ecsetelik bizarr szexuális praktikáikat, ahol vajúdó asszonyoknak rendeznek kvízestet, ahol a kétfejű lány társkeresési viszontagságai a nagyvárosba utaztatott amis fiatalok görbe kalandjaiba és latinó arák hajtépős idegrohamaiba csorognak át.

A TLC-kozmoszban megbomlik az összes axióma és törvény, talán még a gravitációé is: a dolgok a legvégletesebb aránytalanságban lebegnek, túl minden józan mértéken és nagyságrenden (kezdve a kényszeres gyűjtögetők zsúfolásig cuccolt házaitól egészen a minden szabad testfelületüket piercingekkel teliaggató bolondokig). A szabad akaratnak nyoma sincs, az ember a zsigereiben tenyésző ínyenc hóbortok és fétisek tehetetlen játékszere; a testek csak mint hiperritka betegségek hordozói, mint makacs rendellenességek vannak jelen. Hiába is keresnénk arcokat, a személyesség jeleit: csupán elfuserált plasztikai műtétek után maradt roncsokat meg iszonyatos tumorokat találunk.

Nehéz nekifutásból megfejteni a TLC-t. Először mellbe vág bennünket a beteges hajlamok és torzulások áradó bőségével, képtelen kombinációval. Idővel azonban fakulni kezdenek a szürrealista lázálmok, annál is inkább, mert megismerjük azt a mechanizmust, mely ezt az igazából meglehetősen szegényes fantáziát működteti. Lassacskán belefásulunk, meg is unjuk az egészet.

A csatorna egyfelől természetesen arra a kíváncsiságra játszik rá, melyet az ember a különféle aberrációk − szakállas nők, sziámi ikrek stb. irányában ősidők óta tanúsít; és teszi ezt példátlanul visszataszító módon. A kommercializált perverzitás nem új jelenség, de ennyire szégyentelen tálalásban még aligha fordulhatott elő. Másfelől a csatorna a posztmodern kisebbségpolitika eszközeként is funkcionál: az elnyomó társadalom és a menthetetlenül retrográd természet elvárásait áthágó önmegvalósítás sablonjait tárja elénk. (Ékes példája ennek az I Am Jazz című progreál tanmese, melyből egy Jazz Jennings művésznéven futó kiskorú „transzlány” mindennapjait ismerhetjük meg.)

A TLC jelképe lehetne annak a folyamatnak, mely során az abnormalitás az uralkodó fogyasztói és politikai struktúrákba olvad: a kereskedelmi tévézés ortodox, merev formanyelvét ölti, hézag nélkül beépül a reklámoktól szaggatott, soha meg nem torpanó, időtlen látványáradatba, miközben az ideológiai-morális hatalmi komplexumot legitimáló elbeszélésfüzérként is szolgál. Másképp fogalmazva: az abnormalitás mára a hivatalos kultúra szerves részévé vált, elválaszthatatlan, mi több: megkülönböztethetetlen tőle. Minden bizarrságával, minden otrombaságával együtt akadémista ötlettelenséggé, közérdekű ájtatossággá lényegült át.

A reakciós gondolkodás alapvető meglátása szerint a világ valami jóvátehetetlen káoszba csúszik bele. Ehhez én csupán azt az óhajt kapcsolnám, hogy legalább lenne ez a káosz érdekes. (Hogy mindjárt azt ne mondjam: kreatív.) A jövőnek, még ha nem is tartogatott semmi jót, korábban az az ígérete megvolt, hogy izgalmas lesz; ma már tudjuk azt, hogy a csőd lehet rémesen szürke és egyhangú is. „Not with a bang but a whimper”, ugyebár. Ásítozva zuhanunk.

*

caraco.jpg

„Mindenkinek meg kell találnia a saját perverzióját” − a tavaly elhunyt Michel Tournier ír valami hasonlót A rémkirály c. kitűnő regényében. Készséggel elfogadnám ezt a gondolatot, ha nem lennék tisztában az emberek túlnyomó részének szédítő tehetségtelenségével, azzal, hogy megtalálnák a módját, hogy a kannibalizmust vagy a kéjgyilkosságot is végtelenül közhelyessé és Instagram-kompatibilissé tegyék. Perverznek is csak úgy érdemes lenni, ha van hozzá valami sajátos hangoltságunk, ihletünk, ha képesek vagyunk elszakadni a bevackolt sémáktól és divatoktól. (Úgy például, mint a porosz tájakon, göringi vadászkastélyokban és egy Napolában játszódó Tournier-történet főhőse, a monstruózus Abel Tiffauges, aki egészen eredeti örömökben éli ki magát: a Jézust a folyón nyakában átsegítő Szent Kristóf mintájára az ún. fória, a gyerekcipelés megszállottja.)

A permisszív társadalom megjelenésével, az elfogadás rémuralma alatt a devianciák egy csapásra fáddá és unalmassá váltak. Amint emancipálták és bürokratizálták és a hivatalos erkölcsi kátékba foglalták őket, amint állami és nemzetközi szervezeteket hoztak létre a védelmükre, kiveszett belőlük minden káprázat, találékonyság és talányosság, meglepetés. (A modern polgári állam féktelen kiterjedését sokan és sokféle módon leírták már; azt azonban csak kevesen veszik észre, hogy az aberrációk kisajátítása milyen fontos állomása ennek a folyamatnak. Gondoljunk bele: világszerte vajon hány köztisztviselőt foglalkoztatnak a homoszexualitás ürügyén?) Az állam persze csak azokra a devianciákra tehette rá a kezét, amelyek nem többek holmi furcsa külsőségeknél, kétes hajlamocskáknál; a valóban nagy perverziók, mint Lautréamont-é vagy A káosz breviáriumát megalkotó Albert Caracóé (fent), nem tűrnek semmiféle gondoskodást.

A formátumos eltévelyedettség elsősorban nem a közösülés vagy a vérontás mindenféle hatásvadász alakzataiban nyilvánul meg; még ha él is ilyen elcsépelt képi eszközökkel, csupán dekorál, könnyű ornamentikával övezi a lényeget. A középszerűek, az epigonok ld. korunk megélhetési perverzei − persze nem képesek többre, mint hogy szolgaian lemásolják a csicsás-rettentő cafrangokat. Az a fajta perverzió, amelyik valóban igényt tarthat a figyelmünkre, többet mutat fel sokkoló szavaknál és testcseleknél: olyan felismerésekkel szembesít bennünket, amelyeket illendő meggyőződéseink talaján aligha környékezhetnénk meg.

A nagy katolikus író, Léon Bloy írja a tizenkilencedik század második felében feltűnt zaklatott, kétségbeesett szerzőkről: „Ők már nem emlékeznek az egekre, mint az az olyannyira csodált lamartine-i tréfában áll! Nem emlékeznek már rá egyáltalán. De emlékeznek a földre, ahol az emberi szemét közepette élni kényszerülnek, Isten látásától örökre megfosztva - bárhogy is gondolják el ezt az entitást -, ám egyre csak eltelni, megrészegülni kívánva tőle!... A jámbor szívjóságot darabokra robbantó Maldoror énekeinek szerzőjével kapcsolatban pedig így fogalmaz: Nehéz eldönteni, hogy a szörny elnevezés elégséges-e ebben az esetben. Valami rémületes, alaktalan mélytengeri lényre hasonlít, amit a vihar a partra vetett. (...) De nem úgy tűnik-e azok számára, akik olvasták őt, hogy a Gondviselés eme hallatlan gyalázása a próféciák páratlan tekintélyével sejteti meg azt a végső üvöltést, mely az emberi lelkiismeretből Bírája előtt kiszakad majd?...

Caraco egyforma dühvel ostorozza a vallásokat és a felvilágosodást, az isteni és a humanista fikciókat; víziójában az ipari terjeszkedés által tönkretett természet, a városok éktelen csúfsága és sivársága, a megfékezhetetlen népességrobbanás, a démoni, mindent bemocskoló és bebüdösítő tömeg, az általános elaljasodás kortárs valósága a közelgő világméretű katasztrófában semmisül meg. Káoszt és halált éneklek, a káosz meg a halál jegyesek; a Föld egész lakott területét elemésztő tűzvész világítja majd be menyegzőjüket, a városok el fognak pusztulni, a házak megannyi koporsóként zárják magukba a városokat benépesítő és elszennyező rovarokat. (Ádám Péter ford.) Feltrancsírozott emberhús-halmok között porlik szét minden babona, hit és erkölcs, egyszóval a rend, amely kínszenvedésre ítélt minket, amelynek nem egészséges és életerős emberek, hanem termelők és fogyasztók kellenek, amely többre becsüli a korcsokat, az alvajárókat meg az automatákat.

Habár Caraco a kavargó káoszról való fantáziálása szüneteiben megkockáztat valami halovány alternatívát, valami megmosolyogtatóan együgyű pogány utópiaszerűséget, az alaphang a teljes kiábrándultságé. A komédiának vége, kezdődik a tragédia, a világ mostantól kezdve csak még kegyetlenebb lesz, még kietlenebb, még sötétebb és még igazságtalanabb, és az egyre terjeszkedő káoszt meghazudtolva egyre módszeresebb: mi több, épp a rendszeresség és az összevisszaság szövetségét érzem a világ legkevésbé megkérdőjelezhető tulajdonságának, soha nem volt és soha nem is lesz több gyötrelem és több abszurditás, több számítás és több paradoxon, egyszóval soha nem lesz több megoldott − persze feleslegesen megoldott − probléma.

Ebben aligha kételkedhetünk.

*

12-16_w_marina-70_1.jpg

Aki még kétezertizenhétben is az épater le bourgeois lejárt lózungjait hajtogatva illegeti magát mindenféle média- és kultúrfelületeken, azt gondolkodás nélkül galád imposztornak kell nevezni és kihajítani az ablakon. Mégis milyen jelentéssel bírhat a polgárpukkasztás egy olyan korban, ahol az ún. polgári rend és a deviancia elválaszthatatlanul összenőtt? Ahol az elfajzottságot törvények és szabályozások tömkelege indázza körül? Ahol az aberráció állami monopólium lett?

A nyárspolgáriság hosszú idők óta kedvelt toposza a művészetnek, s a művészetcsinálók továbbra is úgy cincálgatják a középosztálybeli, bornírt szalmabábokat, mintha ennek a ténykedésnek a mai viszonyok között még bármi érvénye és értelme volna. Konformizmus, szellemi tunyaság és valami egészen letaglózó gyávaság keveredik itt. Állami támogatásokon élősködve, a rendszer képviselőinek és a mainstream sajtó osztatlan rajongásától övezve provokálni, döntögetni a már ezerszer megdöntött tabukat és bálványokat önmagában is elragadó; hát még ha közben egy minden eddiginél komikusabb és képmutatóbb és fojtogatóbb társadalmi valóság, a nyársperverzitás van kibontakozóban. Csak azt ne várjuk, hogy a Transzgresszív, Megzabolázhatatlan, Határokat Nem Ismerő és a Sorsot Kihívó Művészet gyakorlóinak puhány hivatalnoklelke ez utóbbinak is nekiront: a lázadásra vonatkozó összes nemzetközi irányelvet megsértenék ezzel.

A fenti képen Marina Abramović szerb származású, jelenleg New Yorkban élő performanszművészt láthatjuk. Abramović a művészbürokrácia kötelességtudó, szorgalmas tagja, több évtizedes és világszerte elismert ízlésborzolói múlttal a háta mögött. Ha valakinek a munkássága a test határainak feltérképezésével foglalkozik, mint azt a művésznő Wikipédia-szócikkéből megtudjuk, nagyjából már sejtjük, mire számíthatunk: a megszokott, nehéz testnedvekben ázó, végtelenül ernyedt közhelyparádéra; és valóban, Abramović a világért sem akart volna semmi akár csak nyomokban eredetivel előhozakodni, késekkel szurkálta meg a közönséggel abuzáltatta magát, sikoltozva maszturbált a Guggenheim Múzeum padlója alatt, csupa ilyen említésre sem méltó hülyeség, még az Ecranul nostru vagy az Unser Bildschirm olyik sikerültebb pillanata is nagyobb izgalmakkal szolgál.

Abramović nevét sokan megismerték az elmúlt hónapokban, mégpedig nem más, mint a prezidentválasztás kapcsán. A Clinton-kampány belső levelezését  szivárogtató Wikileaksnek hála nyilvánosságra került ugyanis egy Tony Podestának címzett Abramović-levél, melyben a művésznő bájosan afelől érdeklődik, hogy Podesta bátyja, John (Clinton kampányfőnöke) el tud-e menni az általa rendezett vacsorára. A vacsora a levél tanúsága szerint a Spirit Cooking-tematika jegyében szerveződött; aki véletlenül nem ismerné a nevezett szeánszt, azoknak itt ez a videó, melyben Abramović disznóvérrel pingál fel különös recepteket a falra, amelyek olyan hozzávalókat tartalmaznak, mint a friss anyatejjel összekevert ondó vagy a reggeli vizelet. A levél mindenféle vad konspirációs teóriákat szabadított el, amikre most nem vesztegetnék túl sok szót, elég annyi, hogy megvádolták Podestát, hogy sátánista rituálékban vett részt, noha később kiderült, hogy végül nem is ment el az estélyre.

Nem tudjuk, hogy Abramović milyen fogásokat szolgált fel vacsoráján, de ez nem is igazán érdekes. A levél azért fontos dokumentum, mert rávilágít a magát radikálisan újítónak és lázadónak beállító művésztársadalom és a párt- és pénzelitek kapcsolatára, arra, hogy milyen meghitt, hátlapogatós viszony fonja össze őket; hogy a felforgatás és a hatalom közti atavisztikus ellentét egyszer s mindenkorra megszűnt, a két terület között zavartalan az átjárás, a két fogalom végzetesen egymásba csúszott, s immár tetszőlegesen felcserélhető, a rend perverzitássá fajult és a perverzitás renddé, a politikai és a gazdasági élet kifinomult, arctalan irányítói és a vért és ondót pacsáló forradalmárok egy és ugyanazon valóságot képviselik, a határtalan államdevianciát vagy devianciaállamot, kinek hogy tetszik.

*

la-et-cam-paul-mccarthy-on-tree-sculpture-20141205.jpg

2014 októberében a párizsi Vendôme téren, a Napkirály korában emelt barokk paloták között állították fel az amerikai Paul McCarthy alkotását, a Tree címre hallgató huszonöt méteres análdugót, természetesen a párizsi önkormányzat támogatásával és közreműködésével.

Ha a perverzitás (olyan jelenségektől kísérve, mint a TLC-féle realitytelevíziózás vagy a felforgató csinovnyikművészet) rendszerré csapott át, úgy ez a rendszer McCarthy művével nyílt terrort hirdetett meg. A hivalkodó, kikerülhetetlen, fenyegető zöld tömeg mindenki számára világos üzenetet közvetített: maradjatok csak nyugton, az ellenállás lehetetlen.

Néhányakban mégis volt annyi bátorság, hogy szembeszálljanak a szobor zsarnoki jelenlétével. Ahogy a linkelt cikk fogalmaz, alig egy héttel felavatása után vandálok tették tönkre az análdugót. Fleur Pellerin kulturális miniszter felháborodását fejezte ki a művészi szabadság megsértése miatt. Azok, akik még nem vastagodtak el lelkileg, az elmúlt évek talán egyetlen valóban gyönyörű tettét üdvözölték az akcióban.

Az utolsó sor legyen a vandáloké.

A bejegyzés trackback címe: https://mandiner.hu/trackback/109933