Energiafüggetlenség vagy stratégiai kockázat? – Kapitány István 2027-re vonatkozó ígérete és a realitások

„A Tisza Párt politikusa szerint egy 2026-os választási győzelem után egy éven belül kiváltható lenne az orosz gáz és kőolaj, és az ország átállhatna más forrásokra. A gondolat egy az egyben illeszkedik az Európai Unió szándékaihoz, amely az orosz energiaimport visszaszorítását geopolitikai célként kezeli. Csakhogy a magyar valóság ennél jóval bonyolultabb: ma a hazai gáz- és olajfogyasztás nagyjából háromnegyede orosz forrásból származik, döntően a Barátság kőolajvezetéken és a Török Áramlat gázvezetéken keresztül. A teljes leválás nem pusztán politikai elhatározás kérdése, hanem évtizedek alatt kiépült infrastruktúrához, finomítói technológiához és ellátásbiztonsági szempontokhoz kötődik. Miközben Kapitány menedzseri szemlélete világosan érződik a kijelentésein, a politika és az energiastratégia egészen más terep, ahol a döntéseknek társadalmi és külpolitikai következményei is vannak.

Amikor Kapitány István 2027-et jelöli meg fordulópontként, valójában két dolgot csúsztat össze: a hosszú távú stratégiai irányt és a rövid távú politikai ígéretet. Az, hogy Európa szeretne kevesebb orosz energiát használni, tény. Az viszont, hogy egy olyan ország, mint Magyarország, amelynek energiaellátásában az orosz források ma is meghatározóak teljesen leváljon ezekről, már egy egészen más léptékű vállalás.

A jelenlegi ellátási rendszer alapja a vezetékes import. A Barátság kőolajvezeték évtizedek óta, a Török Áramlat gázvezeték évek óta működik, és Magyarországnak különösen fontos mindkettő, mivel nincs tengeri kijárata. A földgáz esetében a leggyakrabban emlegetett alternatíva a cseppfolyósított földgáz, az LNG. Ez első hallásra modern és rugalmas megoldásnak tűnik, de ha végigmegyünk a teljes ellátási láncon, már nem ennyire egyszerű a kép. A gáz először mínusz -162 Celsius-fokra hűtve kerül tartályhajókra, így lehet nagy mennyiségben szállítani. Ez önmagában is energiaigényes folyamat. A hajók ezután elindulnak Európa felé, a rakományt egy LNG-terminálon visszagázosítják, majd a kontinens belseje felé továbbítják a vezetékes hálózaton keresztül. Csak ezután juthat el a gáz Magyarországra, és onnan a hazai fogyasztókhoz.

A számok sem mellékesek. Az LNG ára az elmúlt évek tapasztalatai alapján 35 és 95 százalékkal lehet drágább a fogyasztóknak MWh-nként Magyarországon a hosszú távú, vezetékes szerződésekhez képest. Ráadásul az LNG világpiaci termék, árfolyama sokkal inkább ki van téve a globális keresletnek, az ázsiai piacok versenyének és a geopolitikai kockázatoknak, mint egy hosszú távú, kétoldalú vezetékes szerződés. Magyarország ezzel egy ma még kiegyensúlyozott, relatíve kiszámítható rendszert cserélne le egy olyan konstrukcióra, amelyben jóval nagyobb az ár- és ellátási kockázat. Nem véletlen, hogy a magyar kormány a szankciós vitákban folyamatosan próbál mozgásteret fenntartani az orosz gáz és olaj ügyében: ez nem pusztán politikai ellenállás, hanem energiaellátási realitás.

A háború kitörése óta ritkábban beszélünk arról, hogy a cseppfolyósított földgáz környezetvédelmi szempontból sem problémamentes. Pedig a képlet itt sem túl bonyolult. Már a cseppfolyósítás is rendkívül energiaigényes: a gáz lehűtése és a –162 °C-os hőmérsékleten tartása komoly energia igényt támaszt, amit jellemzően fosszilis forrásokból fedeznek. Ehhez jön a tengeri szállítás: a tankerhajók jelentős mennyiségű üzemanyagot égetnek el, sok esetben magát az LNG-t használva hajtóanyagként.

A legkritikusabb pont a metánkibocsátás. A szállítás és felhasználás során mindig van veszteség: részben elillan a gáz, részben nem tökéletes az égés. A metán azonban a légkörben rövid távon nagyjából 84-szer erősebb üvegházhatású gáz, mint a szén-dioxid. Vagyis viszonylag kis mennyiségű metánszivárgás is komoly klímahatással járhat. Ehhez járulnak hozzá a hajózás egyéb kibocsátásai – kén-dioxid, nitrogén-oxidok, szálló por –, amelyek a levegőminőséget rontják. Érdekes ellentmondás, hogy miközben az Európai Unió klímapolitikájában rendkívül szigorú célokat fogalmaz meg a tagállamok felé, ebben a kérdésben mégis vállalja az LNG-útvonalak magasabb környezeti költségét, amennyiben az orosz energiafüggőség csökkentését szolgálja. De egy kisebb, importfüggő ország szempontjából azonban nem biztos, hogy ez a legésszerűbb, főleg ha a költségek és a kockázatok nagy része a saját fogyasztóira hárul.

Az olaj esetében a helyzet még komlexebb. Magyarország számára az Adria-kőolajvezeték ad lehetőséget arra, hogy tengeri, döntően Brent-típusú olajat hozzon be az országba. Ez azonban nem korlátlan kapacitású útvonal, és Szlovákiával közös hálózat. Papíron a magyar szakasz éves kapacitása nagyjából 10 millió tonna de a vezeték tesztelésénél felmerültek kérdések azzal kapcsolatban, hogy képes-e lenne biztosítani folyamatosan a zavartalan ellátást. Ehhez kapcsolódik a finomítói problémakör. A százhalombattai finomító évtizedeken keresztül uráli típusú olajra volt optimalizálva. A Mol az utóbbi időben komoly beruházásokat indított, hogy növelje a nem orosz, Brent-alapú keverékek feldolgozásának arányát, de ez egy fokozatos folyamat. A teljes profilváltás nem egyszerű technológiai fejlesztési kérdés, hanem költséges beruházások egész sorozata.

A Brent olaj már önmagában is drágább, mint az uráli típus. Erre rakódnak rá a tengeri szállítás költségei, a kikötői kezelési díjak, a tárolás, majd a kontinensen belüli tranzitdíjak. Ezek együtt akár 10–20 százalékkal is megemelhetik az olaj beszerzési összköltségét. Mindez végső soron a hazai üzemanyagárakban és az ipari felhasználás költségeiben is meg fog jelenni. Ha ehhez hozzávesszük, hogy az Adria-kőolajvezeték önmagában nem biztos, hogy elég Magyarország teljes igényének fedezésére, akkor még erősebb a kérdőjel a „2027-től teljes leválás” ígérete körül.

Az orosz energiafüggőség csökkentéséről szóló vitákban rendszeresen előkerül Csehország mint „előremutató példa”. A felszínes hasonlóság csábító: két közép-európai ország, hasonló történelmi háttérrel, régi függéssel az orosz energiahordozóktól. A mélyebb megvizsgálva azonban a két helyzet jelentősen eltér. Csehország már jóval az orosz–ukrán háború előtt megteremtette annak lehetőségét, hogy ne kizárólag keleti irányból kapjon olajat. A TAL (Trans-Alpine Pipeline) és az IKL (Ingolstadt–Kralupy–Litvínov) vezetékek révén közvetlen kapcsolatban áll a német és olasz kapacitásokkal. Vagyis az ország lényegében évtizedes előnyt élvez a tengeri Brent-alapú olajútvonalak kiépítettségében. A cseh finomítók már régóta úgy vannak beállítva, hogy vegyes olajprofilokat kezeljenek, és a Brent-mixek feldolgozása a mindennapi működés része.

Magyarország ezzel szemben a Barátság vezetékhez kötődve, döntően uráli olajra optimalizált rendszerben élte le az elmúlt évtizedeket. Az Adria-vezeték csak részben kínál alternatívát, és sem kapacitásban, sem technológiai kompatibilitásban nem jelenti ugyanazt, mint a TAL–IKL páros Csehország számára. Vagyis a cseh modellre hivatkozni úgy, mintha az 1:1-ben átemelhető volna a magyar viszonyokra, félrevezető leegyszerűsítés. Csehország előnye nem az utóbbi két-három év megoldásaiból, hanem sokkal korábbi infrastruktúra-fejlesztési döntésekből fakad. Éppen ezért, amikor Kapitány István vagy más ellenzéki szereplők a cseh átállást hozzák fel példaként, fontos kimondani: nem ugyanarróll a rajtkőről indultunk, és nem ugyanazok a lehetőségek állnak rendelkezésre. Magyarország esetében egy hasonló léptékű átálláshoz hosszabb idő, nagyobb beruházás és komolyabb kockázatvállalás szükséges.

Mindez visszavezet Kapitány István személyéhez és a Tisza Párt politikai közegéhez. Kapitány maga is gyakran hangsúlyozza, hogy a nemzetközi nagyvállalati világban szerzett tapasztalatot, és ebben igaza van: a vállalatvezetéshez ért. Egy cégben a döntések alapja a költség–haszon logika, a hatékonyság, a profitabilitás. Ha egy irány rossznak bizonyul, a vezetés viszonylag gyorsan tud irányt váltani, a veszteség pénzben mérhető. A politika ennél összetettebb környezet. A kormányzati döntéshozatal bonyolult hálózatban zajlik, ahol gazdasági és társadalmi tényezők találkoznak. Az energiapolitika ebből a szempontból különösen kényes, mivel az árak változása nemcsak az ipari versenyképességre, hanem a lakossági elégedettségre és a politikai stabilitásra is visszahat. A külpolitikai dimenzió sem elhanyagolható: egy ország energiamixének átalakítása kihat a szövetségi rendszerekre, a tárgyalási pozíciókra, az adott ország mozgásterére az EU-ban és a régióban.

Ráadásul Kapitány nem menedzsment-logikára épülő szervezetben fog dolgozni, hanem egy politikai mozgalomban, ahol a szereplők tapasztalata heterogén, a szakmai háttér még formálódik és amelynek vezetője Magyar Péter. Magyar politikai stílusa kifejezetten konfrontatív, sokszor személyes konfliktusokra, botrányokra épül. Ez a kampányban figyelmet hoz, de egy hosszú távú energiastratégia megvalósításához jóval több higgadtságra, stabilitásra és szakmai háttérre lenne szükség. Egy vállalati csapatban a felelősségi körök és az alá-fölérendeltségi viszonyok viszonylag világosak. A politikában viszont választott képviselők, érdekcsoportok, szövetségesek és ellenfelek hálózatában kell eredményt elérni.

Kapitány energiapolitikai elképzelései ambiciózusak, és illeszkednek az európai trendbe, amelyben az orosz energiától való távolodás stratégiai cél. A kérdés azonban Magyarország esetében nem az irány, hanem az időzítés, a költség és az ellátásbiztonság. A vállalati vezetői tapasztalat értékes tudás, de a politika más racionalitás alapján működik, ahol a döntések társadalmi terhei és hosszú távú következményei is mérlegelendők. Hogy Kapitány képes lesz-e ezt a különbséget kezelni, és a vállalati logikát átültetni a politikai térbe, arról ma még csak feltételezéseink lehetnek.”

  Fotó: facebook / Kapitány István