Kis adventi igecsokor tiszás prédikátoroknak
Mit üzen a Tisza-vezér által eszközként használt Biblia azoknak, akik időközi választásokon nem indulnak? Francesca Rivafinoli írása.
Mondja, kérem, ön is elhatározta, hogy a szentévben több hidrogénezett kókuszzsírt fog enni?
Itt az új év: a boltok polcai a jobb és egészségesebb kezdet jegyében megteltek
teljes mértékben hidrogénezett kókuszzsírból és zöldborsófejérjéből összerakott vegán mascarponékkal, továbbá csicseriborsólisztből és guargumiból kikevert tojáspótlóval;
akciós a bluetooth-os mérleg és a jógaszőnyeg – tényleg nem lehet panasz, mindenki megkapja a vélt segítséget ahhoz, hogy újévi fogadalma nyomán testileg formába lendüljön.
Nem kérdés, persze, hogy a hidrogénezett kókuszzsírt hírből sem ismerő, ténylegesen egészséges életmód terén bőven akad a magyarok körében elhatározni- és tennivaló; ugyanakkor valamiképpen meghökkentő, hogy a kultúrkeresztény, miután jól megemlékezett a Betlehembe siető pásztorokról, a messzi távolból ajándékokkal felkerekedő bölcsekről, az életét felforgatni engedő Máriáról és Józsefről, és különösen a közénk jött Megváltóról,
milyen következtetést von le rendre fogadalomként az elkövetkező évére? Amikor még ott áll nappalijában a karácsonyfa az utat mutató csillaggal?
Hogy lefogy, kerüli a stresszt, illetve több időt szán magára.
Sehol egy utalás arra, hogy tömegek határoznák el: igyekeznek maguk is követni a betlehemi csillagot, megpróbálják komolyabban venni kereszténységüket. Amely pedig magában foglalja, hogy az illető megszenteli az Úr napját, azaz heti egy napra kikapcsol, hetente minimum egy órára lenémítja telefonját és betér egy templomba (eleinte akár csak egy csöndes ücsörgésre, aztán idővel ráérezve a közös ima és a szentségek ízére), tehát gyakorlatilag
strukturáltan, heti rendszerességgel, a naptárba illesztve, fixen kerüli a stresszt, figyel a lelkére és egy magasabb nézőpontból tekint rá az életére.
Ráadásul közösségben gyakorolva mindezt, ami alapból elősegíti a fogadalmakban való kitartást. Haladóbbak persze kitűzhetik azt is, hogy a fejlődés jegyében elmerészkednek egy jóféle lelkigyakorlatra – minőségi „énidő”, lelazulás, elengedés, feltöltődés; eszményi program a XXI. századi városlakó számára.
A hit komolyabban vétele magában foglalná továbbá, hogy a keresztény ember a nagyböjti és az adventi hetekben (ami összességében szinte az év egyötöde) valamiképpen böjtöl, továbbá alapesetben az év minden péntekjén (hardcore verzióban az összes szerdán is) kerüli a húst és/vagy egyéb önmegtartóztatást gyakorol – abszolúte nem testsúlycsökkentési céllal, mellékhatásként azonban mégis rendszeressé téve a mértékletes fogyasztást, ráadásul egy-egy elcsábulás esetén hétről hétre új lehetőséget kapva az újrakezdésre.
Nagyböjtben még befigyelhet a keresztútjárás is – egy-egy tavaszi napon AirPods nélkül, a stációkon merengve felgyalogolni egy kálváriára, az egyenesen 3 in 1:
testedzés is, énidő is, és még sokrétű szabadtéri meditációs alkalom is. Hát kell ennél hatékonyabb időfelhasználás ebben a rohanó világban?
Satöbbi, a pszichológusok által is javasolt mindennapos hálaadástól és az önreflexiót segítő rendszeres lelkiismeret-vizsgálattól kezdve egészen a mammon stresszes hajszolásának abbahagyásáig – valahol meghökkentő igénytelenség, ha ehelyett a tökéletesen megalkotott komplex életviteli csomag helyett, amelyet épp a bejglihegyekkel megünnepelt szent karácsony kínál fel nekünk a Megváltó születésével,
a magát minimum kulturálisan kereszténynek tartó ember megelégszik egy csoffadt kis fogyással.
Hiszen elméletben már-már a tízmillió kereszténység-szakértő országában élünk, ahol a kormánypárti tábor jelentős részben épp azért szavaz úgy, ahogy, mert a miniszterelnök szívósan igyekszik védeni az önsorsrontó Európa keresztény gyökereit, míg az ellenzéki tábor a „nereszténység” ádáz ellenzőjeként lép fel, annak bukását és a valódi keresztény értékrend felvirágzását várva egy, a farizeusság és a képmutatás összes lehetséges ismertetőjegyét magán viselő álprófétától –
az elméleteken túli személyes gyakorlat azonban mintha széles körben hibádzana.
Milyen szép lenne elhatározni, hogy a 2025-ös évben ki-ki önmaga is mindent megtesz a kereszténység továbbörökítése érdekében, beleértve a lemenők és a keresztgyermekek hiteles nevelésének komolyanvételét és a templomok látogatását, mielőtt a lesajnált Hollandiához hasonlóan idővel mifelénk is funkciójukat vesztenék egyes épületek (ha a református Orbán évről évre fel tud kelni a rorátékra, akkor egy katolikus is kipróbálhatja egyszer-egyszer az ilyesmit, például). Vagy a másik oldalon: vajon hány tiszás harci kommentelő fogadta meg a tisztelet, a szabadság és az agyonhivatkozott Szent Pál-i szeretet jegyében, hogy 2025-ben szelíd lelkülettel fog viseltetni a másképp gondolkodókkal szemben?
De volnának még konkrétabb megfogadnivalók is.
A katolikus templomokban a szilveszter esti hálaadás keretében tartott éves beszámolókból kiderült: miközben arányaiban egész sok gyerek lesz elsőáldozó (már csak arra kellene odafigyelni, hogy a szülők a későbbi vasárnapokon is elfáradjanak gyermekeikkel a misére, hogy az elsőáldozás valóban az első legyen, ne pedig az egyetlen), ezzel szemben
2024-ben (is) az eltemetett hívek túlnyomó többsége úgy halt meg, hogy egyetlen hozzátartozójának sem jutott eszébe elintézni számára a betegek szentségének felvételét.
Az ágyban fekvő katolikus többnyire nem részesül az őt megillető szentségben, mert családtagjainak vagy nem jut eszébe a dolog, vagy abban a tévhitben vannak, hogy aki fölött egy pap elmond egy imát, és akit megkennek szent olajjal, az menten meghal. Ezzel szemben a tényleges tapasztalat az, hogy a beteg lelkileg megkönnyebbül, és vagy erőre kap és jobban lesz, vagy könnyebben távozik – melyik keresztény lenne olyan szívtelen, hogy megtagadja a betegtől ezeket az opciókat? „E szent kenet által és nagy irgalmassága szerint segítsen meg téged az Úr a Szentlélek kegyelmével; szabadítson meg bűneidtől, üdvözítsen téged, és erősítsen meg jóságosan” – ezt az imát mondaná el a katolikusoknál a pap a szenvedő mellett, ha odahívnák.
Ebből melyik szótól féltjük a dédit? Az irgalmasságtól? Vagy a jóságostól?
Ha humbug lenne az egész, nyilvánvalóan nem rimánkodnának az eleve túlterhelt papok, hogy szíveskedjenek gondolni erre a hívek, és ugrasszák ki őket hóban-fagyban, hogy a békés sziesztázás vagy a kényelmes elvacsorázgatás helyett ingyen meglátogathassanak egy beteget vagy haldoklót – így hát akár a szkeptikusabbja is nyugodtan megfogadhatja, hogy a bizalom és a remény jegyében megkezdődött 2025-ös szentévben adott esetben halogatás nélkül él az efféle lehetőségekkel. Is.
Már csak azért is, mert az 1300 óta meghirdetett szentév rendszerint 25 évente egyszer köszönt ránk
– akinek fontosak a keresztény hagyományok, az ilyentájt nyilvánvalóan nem tehet úgy, mintha egy közönséges tucatévet kezdenénk meg, nem pedig a megújulás, a kiengesztelődés és az irgalom különleges időszakát. Ha a világ 25 évente megülné az ideális testtömeg-index évét, különleges alkalmakat kínálva az egyéni és közösségi fogyókúrázásra, nemde az is jobban kedvet kapna a diétázáshoz, aki egyébként már hátat fordított az egésznek? Nagy eséllyel kíváncsi lenne, nem mutatnak-e esetleg valahol mégis egy neki való metódust, és egyébként is, 25 évben egyszer csak kipróbálja az ember, abból baj nem lehet.
Úgyhogy akkor hasonlóképpen a szentévben is, felekezettől függetlenül is:
kegyelmekben gazdag, boldog nekifutást mindannyiunknak!
***
Ezt is ajánljuk a témában
Mit üzen a Tisza-vezér által eszközként használt Biblia azoknak, akik időközi választásokon nem indulnak? Francesca Rivafinoli írása.
(Nyitókép: Handout / VATICAN MEDIA / AFP)