A magyarok oroszpártisága a számok tükrében – válasz Demkó Attilának

„Demkó Attila biztonságpolitikai szakértő, a Mathias Corvinus Collegium Geopolitikai Műhelyének vezetője és a Honvédelmi Minisztérium egykori védelempolitikai főosztályvezetője a Kelet-Európa három vesztes nacionalizmusáról szóló írásomra válaszul cikket közölt Puzsér Róbert szinte mindenben téved – nézzük az oroszpártiság számait címmel. Írása első pillantásra olyan, mintha állításaimat tények alapján vitatná, alaposabban szemlélve azonban kiderül, hogy számai félrevezetőek, kijelentéseim helyett az általa felállított szalmabábokkal számol le, és alapvetően érti félre az általam közölt szöveg tartalmát.

Demkó Attila legfőbb hivatkozási alapja egy kutatás, melyből állítása szerint kiderülnek „az oroszpártiság számai”, amelyek cáfolni hivatottak azt a kijelentésemet, hogy Orbán Viktor sikeresen hangolta a magyar társadalmat a Nyugat ellen, és tette elfogadottá a Kreml Ukrajnára vonatkozó álláspontját. Nos, jelzem, hogy elmélyedtem a nemzetközi kutatás nyilvánosan elérhető eredményeiben, s azok állításaimat épphogy alátámasztják. 

Demkó első lépésben arra az adatra hivatkozik, amely szerint a magyarok értenek leginkább egyet azzal, hogy az ukrán menekültek támogatásra szorulnak. Bevallom, hogy ennek én is nagyon örülök, csak épp semmi köze nincs az írásom tartalmához. Demkó Attilának az a kijelentése ezzel szemben már valóban bezár bizonyos szöget az én következtetésemmel, amely szerint Magyarországon „az ukrán elnököt is többen kedvelik, mint Bulgáriában vagy Szlovákiában”. Szemben az ukrán menekültek támogatására vonatkozó hivatkozásával, ahol Demkó tételesen felsorolja, hogy az egyes országokban az állampolgárok hány százaléka szimpatizál az ukrán menekültekkel, Zelenszkij megítélése kapcsán elmulaszt állítása mögé adatokat rendelni. Lássuk tehát az ukránpártiság számait, hátha kiderül, mi a feledékenység oka.

Készséggel elismerem, hogy az adatok alátámasztják Demkó kijelentését: az ukrán elnököt Magyarországon 41 százalék kedveli, míg Bulgáriában 37 százalék, Szlovákiában pedig csak 31 százalék rokonszenvez vele. Ennél azonban fontosabb tény, hogy az Európai Unió nyolc vizsgált tagállama közül mindössze ez a három akadt, ahol a társadalom többsége elutasítja Zelenszkij személyét – ezek közt Magyarország az egyik, ahol 59 százalék számára ellenszenves. A fennmaradó öt állam polgárainak többsége szimpatizál az ukrán elnökkel: Romániában 57 százalék, Csehországban 68 százalék, Lettországban 73 százalék, Litvániában 84 százalék, Lengyelországban 89 százalék. Arra az érvelésre, amely ezekből az adatokból a Magyarország és Bulgária közti csekély különbséget emeli ki, miközben figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy az ukrán elnököt a magyarok többsége utálja, a legenyhébb kifejezés az, hogy manipulatív.

Demkó Attila az Európai Unió és a NATO közismerten magas magyarországi támogatottságára is hivatkozik – hogy miért szimpatizál a magyar lakosság azokkal a nemzetközi szervezetekkel, amelyektől a jólétét és a biztonságát reméli, nyilván érthető, ugyanakkor valóban felvet néhány zavarba ejtő kérdést a társadalom következetességére vonatkozóan, a Demkó által bírált publicisztikám azonban erről sem szólt: ő azt a kijelentésemet vitatta, hogy a magyarok az oroszokkal, nem pedig a Nyugattal szimpatizálnak.

Hálás vagyok, amiért felhívta a figyelmem erre a kutatásra, mert olyan eredményeket találtam itt, amelyek a magyarok unió- és nato-pártiságánál sokkal fontosabbak ennek a vitának a szempontjából, s amelyekről demkó hanyagul megfeledkezett.

Az általa hivatkozott felmérés többek közt arra keresi a választ, hogy 2023-ban a vizsgált országok lakosságának hány százaléka tekinti stratégiai partnernek Oroszországot. Az derül ki belőle, hogy az összes vizsgált állam közül jelenleg Magyarországon gondolnak legtöbben, pontosan 27 százaléknyian stratégiai partnerként Oroszországra, ami akkor is lesújtó, ha hazánk a 26 százalékos Bulgáriát és a 25 százalékos Szlovákiát is csak hibahatáron belüli különbséggel előzi meg. A többi vizsgált országban az oroszpárti álláspont a háború kitörésével lényegében megszűnt: Csehországban és Lettországban 6 százalékot, Lengyelországban és Romániában 3 százalékot, Litvániában 2 százalékot tesz ki.

A fenti kutatásból az is kiderül, hogy a nyolc vizsgált állam közül Magyarországon a legcsekélyebb azok száma, akik az Egyesült Államokat stratégiai partnernek tekintik: arányuk mindössze 17 százalék. Ugyanez az adat Szlovákiában 18 százalék, Bulgáriában 20 százalék, Csehországban 42 százalék, Romániában 53 százalék, Lettországban 63 százalék, Litvániában 64 százalék, Lengyelországban 78 százalék. A két Magyarországra vonatkozó fenti adatot összevetve az a gyászos tudás tárul fel, hogy az atlantista magyarok aránya 10 százalékkal elmarad a ruszofilokétól. Nos, jelzem Demkó Attilának, hogy ezek a számok kifejezetten igazolják az általam írottakat: a magyarság minden látható jel szerint besorolt a Moszkvából diktált világnézet mögé. 

Tovább erősíti ezt a szóban forgó kutatásnak az a megállapítása, mely szerint „Magyarország kilóg a régió országai közül, mivel a politikai vezetők elutasítják az Ukrajnának nyújtandó katonai segítséget, arra hivatkozva, hogy az a konfliktus eszkalációjához vezetne. A kérdőívben feltett kérdések ezért nem egyeztek meg teljesen a más országokban feltett kérdésekkel, és az eredmények azt mutatják, hogy a többség vevő a kormányzati retorikára. 57 százalék ért egyet azzal az állítással, hogy »a Nyugat azzal, hogy katonai felszerelést és fegyvereket szállít Ukrajnának, Oroszországot provokálja, és közelebb kerül ahhoz, hogy belesodródjon a háborúba«.” Jól látható, hogy a felmérés készítői is érezték: az, hogy Magyarország a térség egyetlen államaként nem segíti az ukránok szabadságharcát, jelentősebb különbség hazánk és a további hét vizsgált ország között, mint ami a lakossági attitűd mérésének eredményében megmutatkozik. Igazuk van: a történelemkönyvekbe az Orbán-kormány Ukrajnával kapcsolatos politikája kerül majd be, és nem ennek a politikának a lakossági megítélése. Holott az utóbbi se fest sokkal kedvezőbb képet: a magyarok félreérthetetlenül üdvözlik azt, amit állampártjuk és kormányuk a Nyugathoz meg a Kelethez fűződő viszonyával, illetve az ehhez kapcsolódó értékválasztásával képvisel. Remélem, ezzel a vita közvéleménnyel kapcsolatos részét lezárhatjuk – egyúttal jelzem Demkó Attilának, hogy ez itt nem az MCC, ahol addig válogathat a tények között, és addig hajlítgathatja a valóságot, míg neki tetsző eredményre nem jut.

Demkó a magyarok oroszpártivá hangolása mellett azt az állításomat is vitatta, hogy a magyarok annyira lelkesen kötötték meg a kádári alkut, hogy a rendszerváltást kudarcként élték meg, sőt sok szempontból a mai napig Kádár János Magyarországán élnek. Ellenérvként az 1956-os szabadságharcot és annak vérbe fojtását hozza fel. „A magyarok nem megszerették az őrizetet, hanem először és a legélesebben lázadtak ellene. Hogy utána a cseh 1968-nál sokkal nagyobb megtorlást és vérveszteséget elszenvedve végül elfogadják a kompromisszumot. […] Kádár ajánlott egy üzletet: elfogadod, ami van, a történelmi megalázottságot, a kívülről rád kényszerített határokat és rendszert, és akkor élhetsz egy viszonylag normális életet. A vérrel és vassal megtört magyar társadalom belement az alkuba.”

Nos, felhívom Demkó Attila figyelmét arra, hogy a kádári Magyarország története 1956 leverésével kezdődött, és a konszolidációval teljesedett ki, ezért az ötvenhatos magyarok hősiessége, amire valamennyi magyar jogosan lehet büszke, semmilyen módon nem függ össze azzal, hogy a társadalom később belement a kádári alkuba, és ez mennyire pusztító hatásúnak bizonyult a magyarság erkölcsi állapotának alakulására. Demkó szerint azért nem igaz, hogy a rendszerváltás egy kádárista országban következett be, mert még a Kádár-rendszer megszületése előtt a magyarok bátran fellázadtak a rájuk erőltetett szovjet típusú terrorrezsim ellen.

Csakhogy az 1956-os hősök gerincességéből semmi nem következik az 1989-es magyar gerinc hajlásszögére vonatkozóan – ezt bizonyára Demkó Attila is belátja. Gondolom, nem véli úgy, hogy a magyar labdarúgás világverő volt a nyolcvanas évek végén, amihez elég Bozsik Józsefre, Hidegkuti Nándorra, Kocsis Sándorra és Puskás Ferencre pillantani. Hiába igyekszik Demkó Attila egyszerre két helyen belelépni ugyanabba a folyóba, az ’56-os magyarok és a ’89-es magyarok közt egy egész generáció meg több évtizedes, alaposan megtervezett és pontosan végrehajtott kádári erkölcstelenítés áll.

„A rendszer egyébként Magyarországon jórészt önként vonult vissza. Mit kellett volna csinálni? Román módra meggyilkolni Grósz Károlyt, vagy a halálos ágyáról kirángatni Kádár Jánost?” – teszi fel a kérdést Demkó Attila. „Tetszettek volna forradalmat csinálni” – válaszol neki sírjából az első szabadon választott magyar miniszterelnök a szégyenében végrehajtott két fordulat között. Félreértés ne essék: nem hiányolom a tömegsírokat, és nem bánom, hogy 1989-ben nem állt lángokban Magyarország – ugyanakkor nem vagyok hajlandó hallgatni arról, hogy 

A magyarság nem élte meg a magáénak a rendszerváltást, és ezt pár éve még a jobboldali gondolkodók is problémának érezték, míg konzervatívokból szervilizmusuktól hajtva moszkovitákká nem váltak.

Demkó Attila tehát egyetért velem abban, hogy a magyarság elfogadta „a Kádár által ajánlott üzletet”, csak ő a kényszert hangsúlyozza, mint mentő körülményt. Nos, ez az érvelés azoknak a III/III-as besúgóknak a mosakodására emlékeztet, akiket eredetileg valóban zsarolással szerveztek be, később azonban már lelkesen írták a jelentéseiket – a magyar társadalom is efféle utat járt be. Az a tény, hogy a Vörös Hadsereg vérbe fojtotta ‘56-ot, utána meg a kádári hatalom kemény megtorlással vett elégtételt a szabadságharcért, semmilyen módon nem cáfolja azt az állításomat, hogy a magyarok a rájuk kényszerített rezervátumot a következő évtizedekben komfortosan belakták, és boldogan éltek Kádár János atyai uralma alatt, míg meg nem halt. Ha nem omlik össze a keleti blokk, még ma is élvezettel vásárolgatnának a Centrum meg a Skála Áruházban.

Demkó Attila természetesen írásomnak azt a legfőbb állítását is vitatja, amely párhuzamot tételez három vesztes kelet-európai nacionalizmus, az orosz, a szerb és a magyar közt annak alapján, hogy mindhárom népben közös a szomszédjai feletti uralkodás jogos igényét megalapozó kultúrfölény érzete, az ezekhez fűződő nemzeti ambíciók huszadik századi kudarca pedig mára mindhárom társadalmat ellenségessé tette a Nyugattal szemben. Demkó fő ellenérve Magyarország szomszédjainak a trianoni békeszerződés idején mutatott kérlelhetetlen mohósága.

Csakhogy ezt megelőzte – persze egyáltalán nem tette indokolttá – annak a lenéző kulturális sovinizmusnak a megélése, amely a magyarokat az oroszokhoz meg a szerbekhez oly hasonlóvá teszi. Emellett Demkó Attila szándékosan vagy akarata ellenére, de félreérti írásom tartalmát – az ugyanis nem nacionalizmusokról szól általában, hanem kifejezetten vesztes nacionalizmusokról, azoknak a népeknek a kudarcos nacionalizmusáról, amelyek többre vágytak, mint nemzetállami önrendelkezésre: szomszédjaik önkéntes gondviselőiként ítélték sikertelenségre magukat. Ez az a fajta nacionalizmus, amely az oroszokra, a szerbekre és a magyarokra jellemző – lényege az a lekezelő attitűd, amellyel e népek a szomszédjaikra tekintenek, akiknél magasabb rendű a történelmük meg a kultúrájuk, és akik vezetésére őket a végzet kijelölte.

Az oroszok a Baltikumtól a Kaukázuson át Közép-Ázsiáig terjedő államok természetes vezetőinek érzik magukat, a szerbek a saját megélésük szerint a Balkán uralására hivatottak, mint a szlovéneknél, horvátoknál és bosnyákoknál magasabb rendű nép, a magyarok pedig a Kárpát-medencét körülvevő etnikumok vezetésére termettek a maguk szemében. Felhívom továbbá Demkó Attila figyelmét arra, hogy a kelet-európai soviniszta nacionalizmusok fő jellemzője nem az, hogy nemzetállamukhoz akarják csatolni a szomszédjaiktól elragadható területeket, hanem hogy túllépnek a nemzetállamiság keretein: a környező országokat államszövetségbe kényszerítik, amelyet saját fővárosukból kormányoznak – az oroszok ezt hívták Szovjetuniónak, a szerbek ezt hívták Jugoszláviának, a magyarok ezt hívták Monarchiának. Demkó Attila is bizonyára belátja, hogy ez a törekvés túlmutat a Partium és Székelyföld Romániához csatolásán.

A magyarság vesztes nacionalizmusa nyilván együtt jár a románok meg a szlovákok nacionalizmusának sikerével, hisz ez a konfliktus eleve zéró összegű játszma: Trianonnal ők pont annyit nyertek, amennyit Magyarország elveszített. Amikor Demkó Attila a magyar mártírok emlékművét elhomályosító román diadalívről ír, nem cáfolja, hanem épp alátámasztja az általam írottakat: nehéz lenne jobb példát találni arra, hogy a magyarok nacionalizmusa vesztes, a románoké meg győztes lett. A magyar nacionalizmus legsikeresebb korszaka a kiegyezés és Trianon, vagyis az 1867 és 1920 közti ötvenhárom év, amikor nem létezett önálló magyar nemzet – létezett viszont a Demkó Attila szavai szerint „tényleg sehova sem vezető birodalmi tudat”, amely szerinte Trianonnal elveszett, én viszont úgy vélem, hogy erről szó sincs: a Horthy-korszak politikáját nagyrészt ugyanez a birodalmi tudat határozta meg, és ez a szemlélet ma se áll távol a magyar jobboldaltól.

Demkó Attila írásának az a része, amelyben Trianon igazságtalanságát és a környező országokban élő magyarok kisebbségi jogainak sérelmét taglalja, végképp nem áll kapcsolatban az általam írottakkal. Liberálisként én is elfogadhatatlannak tartom a Beneš-dekrétumokat, és

Osztom Demkónak a magyar kisebbség jogainak sérelmével kapcsolatos aggodalmait – sőt az ukrán nyelvtörvényt is súlyosan diszkriminatívnak ítélem, csak épp az általa szolgált kormányzattal ellentétben az én szememben ebből nem következik az, hogy az ukrán nép önvédelemhez való joga vagy az ukrán állam szuverenitása elvitatható.

A magyar kormánynak az ukrajnai magyar kisebbség nyelvhasználata csak ürügy – ennek igazolására jelzem, hogy az ukrajnai lengyel kisebbség sincs jobb helyzetben, mint a magyar, a lengyelek meg az ukránok történelmét ráadásul sokkal súlyosabb sérelmek terhelik, mint az ukrán–magyar viszonyt, a lengyelek a magyarokkal ellentétben mégse tették magukévá a valóság putyini értelmezését. Hát nem különös? Lengyelország a háború után nem is lesz pária a nyugati civilizáció szemében – Magyarország azonban éppen erre számíthat. A magyarok vesztes nacionalizmusa masszívan átörökítődött a harmadik évezredbe, és erre Demkó Attila írása inkább bizonyíték, mint cáfolat.”

Nyitókép: Baksa Róbert, Mandiner