Brexit és nacionalizmus: kiengedték a dzsinnt a palackból

Az európai polgárok kezdeményezése a politikai szélsőségek és az euroszkepticizmus elleni küzdelemért – hirdette a molinó a belépőnek, nehogy eltévessze az ajtót.

A Republikon Intézet Brexitről szóló, egyébként jó hangulatú konferenciáján ugyanis EU-val kritikus hangokkal csak elvétve lehetett találkozni. Akivel igen, az is az egy szem Gerald Frost volt, aki a Thatcher-tanácsadó John O'Sullivan által alapított Danube Institute igazgatója. Be is ültették őt a Mikecz Dániel által moderált kerekasztal közepére, így nem csupán a közönségtől, hanem jobbról és balról is össztűz zúdult az idős Brexit-párti konzervatívra. Beszélgetőpartnerei ugyanis a liberális-demokrata Polly Mackenzie és Andrew MacDowall, a Brexitet erősen ellenző brit Közép-Európa szakértő, Hegedűs István a Magyarországi Európa Társaság elnöke, valamint Tóth Csaba, a Republikon Intézet stratégiai igazgatója voltak.

Gerald Frost azonban nem zavartatta magát, gyorsan leszögezte, hogy a Brexit egy realista döntés volt, az emberek ugyanis  szerinte  elsősorban arra a migrációs válságra mondtak nemet, ami egyben egész Európa biztonsági válsága. Emellett pedig felvetette az Európai Unió demokratikus deficitjének problémáját is. Frost szerint az emberek érzékelték Nagy-Britanniában, hogy az Unióban „nem működik a demokrácia, hiszen nincsen hozzá plebsz, nincsen hozzá nép, sem közös nyelv, sem pedig közös kultúra”. A britek pedig érthető módon elégedetlenek voltak azzal, hogy olyan vezetők hozták meg helyettük a döntéseket, akiket nem ismerhetnek és akiket nem is választottak – értelmezte a Danube Institute igazgatója az Európai Uniós intézmények lisszaboni szerződés óta fennálló működési módját. Gerald Frost, mintegy prezentálva, hogy melyik oldalon áll, Margaret Thatchert idézte: „20 év óta az európai szuperállam árnyékában élünk, eljött az ideje annak, hogy egy jobb utat válasszunk és visszaállítsuk Nagy-Britannia hagyományos erejét.”

„Az európai szuperállam már meglehetősen halott”

Rögtön lecsapott Andrew MacDowall, aki szerint „az európai szuperállam már meglehetősen halott”. Hozzátette: észleli ugyanakkor például, hogy itt Közép-Kelet-Európában nagy mértékű az euroszkepticizmus, Lengyelország és Magyarország karöltve harcolt Nagy-Britanniával az EU „túlhatalma” ellen. Mégis észlelték a régióbeli államok, hogy „a brit kilépés veszélyezteti az EU egységét, ami az európai béke egyik biztosítéka”. Így az újságíró-elemzőnek nem csak az fáj, hogy kétszáz dollárral fogadott a végül győztes Brexit ellen, hanem az is, hogy a britekre kívülről „nem nehezedett semmi kényszerítő erő, hogy a kilépés mellett szavazzanak, mégis a kilépésre voksoltak”.

Ezzel a kilépéssel pedig – fűzte tovább a gondolatot most már Polly Mackenzie – Nagy-Britannia „elutasította azt a politikai közösséget és környezetet, amelyben az ország partnerei és számos közös előny összpontosult”. A döntésért pedig elsősorban brit politikai elitet hibáztatta Mackenzie, például a brit Munkáspárt vezetőjét, Jeremy Corbynt, aki szerinte „teljesen ostobán” viselkedett, ez pedig megzavarta a Brexitet ellenzők táborát; de a legnagyobb „bűnösöket” a politikai tanácsadó mégis a Brexit-pártiak között találta. Ők ugyanis „olyan ígéreteket tettek a Brexit-kampányban, amelyeket nem lehet teljesíteni”.

A tanácsadó szerint Frostnak nincs igaza a bevándorlás szavazásra való hatásával kapcsolatban, hiszen „éppen az a lesújtó, hogy azok a vidékiek szavaztak a Brexitre, akik nem is érzékelték a bevándorlást”. Mackenzie így nem is a bevándorlásban, hanem inkább a gazdasági stagnálásban látja a Brexit mellett szavazók fő motorját. Szerinte annyira rossz volt a helyzet, hogy az emberek már csak azért is vállalták be az elszakadást, hogy legyen végre valami változás.

Lesz-e második népszavazás?

A ringatózó A38-as hajón a beszélgetés fonala innentől felvette azt a visszatérő mintázatot, hogy záporoztak a kritikák Gerald Frost felé, aki alig győzte védeni saját, Brexit-párti álláspontját. 

A hallgatóság kérdései végül elindították a beszélgetést a jövő irányába: lesz-e például második népszavazás? Frost mindjárt leszögezte: Westminster biztosan elutasítja ennek a gondolatát, ugyanakkor arra a felvetésre, hogy a bennmaradásra voksoló skótokat és észak-íreket nem szabadna a kilépéssel „büntetni”, azt válaszolta, hogy egyszerűen gazdaságilag sem érné meg nekik inkább az EU-hoz, mint Nagy-Britanniához tartozni. MacDowall és Mackenzie azonban inkább azon az állásponton volt, hogy nem lehet megjósolni, lesz-e második Brexit-népszavazás, a skótok pedig nagy valószínűséggel szavazni fognak arról, hogy bent maradjanak-e az Egyesült Királyságban. 

Nemcsak az Egyesült Királyságra vonatkozó, hanem az EU-ra való hatásokról is beszéltek a kerekasztal résztvevői. Tóth Csaba úgy fogalmazott: „kiengedték a dzsinnt a palackból”. Noha a politikai elemző szerint nincs szó arról, hogy visszatérnénk a harmincas évekbe, a nacionalista szcenárió mégis elég valószínűnek tűnik most.

MacDowall egyetértett, ugyanakkor azzal biztatott, hogy „egyelőre a migrációpárti és pro-európai pártok vannak többségben az Unióban”, a teljes tagállami szuverenitás mellett pedig igen gyengék az érvek. Szerinte inkább a kilépéssel járó gazdasági hatások tűnnek fenyegetőnek, hiszen a szabad kereskedelem és a közös piac olyan kölcsönös előnyöket biztosítottak, amelyek egy EU-n kívüli Nagy-Britannia esetén már nincsenek meg. Gerald Frost viszont azzal érvelt, hogy „rengeteg Unión kívüli európai ország prosperál és egyébként is a kereskedelem mértéke változatlan, a tőkepiacok pedig mintha meg sem érezték volna a Brexit-szavazást”.