Nem állhatunk le a hagyomány átadásával! – Kelemen László a Mandinernek

Mit jelent az, hogy „a minisztérium a jogutód”? A Lázár-féle bürokráciacsökkentési tervre gondolunk, ott ebbe a kategóriába van besorolva a Hagyományok Háza, ami épp idén ünnepli 15 éves évfordulóját, és még az első Orbán-kormány hívta életre.

Nem tudom pontosan, ugyanakkor bizalommal vagyunk a fenntartónk iránt. Remélem, tisztán látják, mit tett le a Hagyományok Háza az előző 15 évben az asztalra, és el tudják dönteni, van-e szükség bármiféle változtatásra a Hagyományok Háza működésével kapcsolatban. A Ház maga is egy nagy konglomerátum, ahova begyűjtöttünk mindenféle tevékenységet – művészeti, közgyűjteményi, közművelődési – a cél elérésének érdekében. A cél pedig a falvakban kiveszőben lévő népművészet élő megtartása, átadása a következő generációk számára. Optimista vagyok, azt gondolom, hogy a Hagyományok Házának ebben kulcsszerepe van.

Amikor levezényeltem az Utolsó Óra programot, már akkor láttam, hogy az utolsó generáció megy ki azok közül, akik még a második világháború előtt voltak fiatalok, és ezáltal érintetlenül vették át azt a hagyományt, amit mi is szeretnénk, hogy tovább éljen. Világosan látszik, hogy ez a kultúra eltűnőben van, és ennek kapcsán merült fel annak idején a Hagyományok Háza életre hívásának gondolata is. Ha ugyanis eltűnik valami, azzal a nehézséggel fogunk szembeállni, hogy miként lehet feltámasztani. Amikor elkezdtem a hangszeres népzene tanulását, csak Lajtha László széki gyűjtése állt rendelkezésre. Zeneszerzés szakos hallgatóként is nehéz volt a lejegyzett kottákból kisilabizálni, hogy miként szólhatott a széki népzene. De amikor kimentünk Székre, akkor láttuk, hogy igazából milyen egyszerű.

Ebből pedig az a tanulság, hogy élő módon megtartani mindig sokkal egyszerűbb a hagyományokat a kultúra eme szegmensében, mint feltámasztani. Ezért lett Hagyomány Háza, ami az élő népművészet intézménye. A parasztság már látszik, veszni hagyja ezt a kultúrát, mely legalább olyan fontos a nemzet számára, mint az anyanyelv. Ezt a nyelvet ma még mindenki érti, Gyimestől Pozsonyig. Ezért úgy gondoltuk, hogy ezt a feladatot, az élő megtartást és átadást a táncház-mozgalomra visszük át – a városi fiatalság mozgalmára, ami hál' Istennek negyven éve él és virul, hiába keltették halálhírét többször is. Az élő hagyomány átadásával azonban nem lehet leállni, ez egy folyamatos munka, mivel minden nemzedéket újra és újra meg kell nyerni, a dolog bűvkörébe kell vonni.

„Ha eltűnik valami, azzal a nehézséggel fogunk szembeállni, hogy miként lehet feltámasztani.” 

Ugyanakkor nem csak a népzene és néptánc a néphagyomány.

Persze. Az, hogy mi milyen kört tudunk bevonni a tudás átadásába, az költségvetés, fizikai helyszín és ember kérdése. Nekünk az lenne a célunk, hogy minél teljesebb körben tudjuk elvégezni ezt a feladatot. Gyergyóditróban, Székelyföldön születtem, mindkét nagyapám parasztember volt. Láttam, például, hogy egy disznóvágáskor még a disznó sörtéjét is felhasználták, mert kefét kötöttek belőle, a maradékból pedig mosószappant főztek. Mindent felhasználtak, talán csak a körömszarut dobták ki szégyenszemre. Ez a gondolkodás arra is vonatkozik, hogy mikor mit kell csinálni, milyen életmód javallott, de ott van a népi gasztronómia, a népmesék... Sok területtel tudnánk bővülni, ha volna rá hely, emberek és pénz. Fizikailag budapesti intézmény vagyunk és szép kihatásunk van Kis-Magyarországon. Viszont ott van az egész Kárpát-medence. Sok a határon túli kapcsolatunk, épp a táncház-mozgalomnak köszönhetően. A funkcióinkat pedig kárpát-medencei szinten kellene, hogy ellássuk, hiszen a romlás, pusztulás is kárpát-medencei szinten tapasztalható.

Egy intézmény-hálózatra gondol, regionális házakkal?

Igen. Nem tudunk minden faluba tenni házat, de Erdélyben például legalább háromra lenne szükség. A mozgalomban felismertük már régen, jóval a Hagyományok Háza alapítása előtt: intézményesülni kell, hogy a megszerzett tudás ne vesszen el. Az intézményesülés épp ebben az épületben kezdődött, először 1951-ben, amikor a Népművészeti Intézet és a Magyar Állami Népi Együttes itt megalakult, aztán a ’70-es években, amikor bejöttek ide Sebőék és elkezdték a tanfolyamokat. Említhetem az intézményesülés példájaként az Óbudai Népzenei Iskolát is, a Zeneakadémián ma már van népzene tanszék, a Táncművészeti Főiskolán pedig néptánc szak. Sajnos kézműves területen nem tudtunk annyira előrelépni, hogy a felgyűlt tudást be tudjuk vezetni az iparművészet nagy csatornájába, ez még előttünk van. Most az élő mesemondás ismételt elterjesztésére indítunk programot.

„A romlás, pusztulás is kárpát-medencei szinten tapasztalható.”

Vannak hangok, amelyek szerint nem jó, ha intézményesítjük a népi kultúrát.

Az nem jó, ha hatóságilag tesszük ezt. A Hagyományok Háza nem hatóság, alapító okiratában nem véletlenül van az benne, hogy az a dolga, hogy ezeket a mozgalmakat, civil szerveződéseket támogassa, segítse a munkájukat, dokkoló legyen a kormányzati akarat és a civil szféra között a teljes Kárpát-medencében. Igyekszünk, amit csak lehet, a civil szférában meghagyni, mert ott sokkal nagyobb a hozzáadott érték. Magam is a civil szférából érkeztem. De kell egy ilyen intézmény. Az elmúlt években létrehoztuk a Magyar Népművészeti Tanácsot is, a MaNéTát, hogy élő legyen a kapcsolat a civilekkel. Ebben rendszeresen megvitatjuk az aktuális szakmai kérdéseket. Nekem az a dolgom, hogy a jó javaslatokat becsatornázzam a kormányzat felé.

Úgy tudom, amikor létrejött a Hagyományok Háza, akkor volt némi súrlódás ezekkel a civil szervezetekkel, mint a Muharay Elemér Népművészeti Szövetség, a Martin György Néptáncszövetség vagy a Táncház Egyesület.

Ez teljesen természetes, hiszen az emberek, mint minden élő szervezet, a változatlanságban érdekeltek. A fák, növények sem nőnek szépen, ha ilyen rettenetes időjárás van, hogy egyszer mínusz húsz, másszor plusz húsz fok van. Az emberek is nehezen viselnek minden változást; így ezt is a saját személyes hitelünkkel kellett végigvinni és bebizonyítani, hogy nem kell félni, jó ez az út. Persze egy csomó kompromisszumot kell megkötni. Mi alapvetően egy nagy konglomerátum vagyunk, akik minden tevékenységet egybefognának, ami az élő hagyományátadás körébe tartozik.

A Hagyományok Háza megalapításakor azért volt körülötte némi kultúrharc, amelyben előkerült a nacionalizmus vádja is. 

Ez a vita soha nem fog véget érni, Bartókék óta tart. A pszichológiai alaphelyzet az, hogy az ember hajlamos félni attól, amit nem ismer, és ez befolyásolja a viselkedésünket. Az a nagy szerencsénk, hogy a táncház-mozgalom a kezdetektől a bartóki alapokra helyezkedett, azaz a tiszta forrás volt a lényeg és nem a forrás helye. Az is teljesen világos volt a számunkra, hogy a Kárpát-medencében a népek keveredése az egyik oka annak a gazdagságnak, amivel a néphagyományunkban találkozunk. A magam részéről ezt úgy képzelem el, mint egy közös nagy házat: ebben az épületben biztos ott vannak a nemzetiségek, mint téglák, de a malter az magyar. Bartók a harmincas években mérgében egy tanulmányában százalékosan kimutatta, hogy mit adtak nekünk a nemzetiségek és mi mit adtunk a nemzetiségeknek. Az arány elég világosan a magyarság javára dől el. Nincs mit szégyenkeznünk. De mindig is igazságtalannak tartottam akár a nacionalizmus vagy a jobb-, esetleg baloldaliság vádját. Ezeknek ebben a kultúrában semmi értelme nincs. 

„Az arány elég világosan a magyarság javára dől el.” 

Érzékel maga körül ma ilyen kultúrharcos csatározásokat?

Mostanában nem. Azt érzékelem viszont, hogy egyes sanda megjegyzések azt sugallják: „nektek jobb ez alatt a kurzus alatt”.

És nem?

Meg kell nézni a fizetéseinket, abból rögtön kiderül az igazság… A kemény munkának viszont vannak eredményei, és tizenöt év alatt összegyűlt annyi, ami alapján a kormányzat joggal mondhatta, hogy akkor most a Budai Vigadó épületét újítsuk fel belülről, egyúttal alakítsuk munkánkhoz.

Ami most épp folyik.

Ami itt van a nyakunkban és hatalmas feladat. Pont jókor mondták ezt, 55 éves vagyok, van bennem, bennünk egy csomó tapasztalat, tizenöt éve szinte lakom ebben a házban, néha az az érzésem, hogy mint Kőműves Kelemen, beépültem a falak közé. Ismerem a házat, megvan a tudás ebben a csapatban is, hogy ezt most jól végig tudjuk csinálni. 

Elég nagy az intézmény. Hova költöznek addig? 

Nem tudjuk még, vizsgáljuk a lehetőségeket. Mivel ez elég sok pénzről is szól, erről most nem szeretnék különösebben beszélni. 

Milyenek a kapcsolataik az egyetemek néprajz szakjaival?

Ismernek bennünket, az ELTE-s végzetteknek mi vagyunk a legnagyobb munkáltatója. De a határon túliakkal is jó kapcsolatunk van, például a kolozsvári néprajz szakkal. Ez is a táncház-mozgalomnak a gyümölcse amúgy, mivel ez a mozgalom egy egységes egész, a teljes nyelvterületen, de a diaszpórában is. A néphagyomány művelésével foglalkozó emberek ismerik egymást és összefognak. Ennek számtalan jele van. Mi vagyunk például a Felszállott a páva szakmai lebonyolítói. Nyilvánvalóan nem tudtuk volna ezt megcsinálni, ha nem ismerjük például Molnár Szabolcsot, a gyimesi borospataki Skanzen igazgatóját, aki amúgy a Heveder együttes prímása, és nem mondjuk neki, hogy náluk csinálnánk az egyik válogatót; és még sorolhatnánk a példákat. Kallós Zoli bácsival Válaszútról például napi kapcsolatban vagyunk. 

„Egyes sanda megjegyzések azt sugallják: »nektek jobb ez alatt a kurzus alatt«”.

Kívülről nézve mintha el lenne szigetelve a magyar folklorisztika. Egyrészt más tudományágak hazai művelőitől, másrészt nemzetközileg is, például rengeteg könyvet le kellene fordíttatni angolra – habár most épp megjelent Jávorszky Béla Szilárd The Story of the Hungarian Folkja, de lenne még munka. 

Ennek a könyvnek az eredeti, magyar kiadását mi kezdeményeztük. De valóban megszülettek már azok a művek, amelyeket érdemes lenne lefordíttatni. Emellett sajnálom például, hogy Andrásfalvy Berci bácsi A foki gazdálkodás című műve nem lett alapolvasmány akár a környezetvédők körében, hiszen ez a vízgazdálkodás ősi modelljét írja le. Itt van a rendszerint áradó Duna, el kellene raktározni a vizet, és utána pedig a szárazságban felhasználni. Ezeket a tanulságokat érdemes volna felhasználni, erről szól a tudomány. Ugyanakkor én úgy látom, hogy a néprajztudomány is nyit és változik. Ennek kapcsán azon gondolkodom például az utóbbi időben, hogy létre kell hoznunk a saját „legendáriumunkat”. Halmos Bélával kezdődően Kobzos Kiss Tamáson át megy el az első generáció a táncházas körből, szinte havonta van egy halottunk. Az ő történeteiket pedig rögzítenünk kell, különben elvesznek. Ezt maga Halmos kezdte el, de ilyen munka Kolozsváron is folyik. 

Milyen jellemző élményei vannak ennek a generációnak?

Komoly történetek vannak. Ez a nemzedék oda-vissza járkált a magyar-román határon a legsötétebb Ceaușescu-időkben is a nyolcvanas években. Ha nem engedték be őket a románok az egyik határátkelőn, tovább mentek a másikhoz és ott mentek át. Izgalmas történetek vannak, szép példái a határon átívelő magyar-magyar barátságnak és összefogásnak. 

Miközben rengeteg érdekes munka folyik a Hagyományok Házában és a táncház-mozgalomban, mintha kifelé mindez kissé láthatatlan lenne. 

Ez így van, és nyilvánvalóan pénz-paripa-posztó kérdése is. Amíg óriásplakátokon, tömegmédiában nem tudunk megjelenni, nehéz dolgunk van. De egyébként e fronton nagy áttörést jelentett a Felszállott a páva. A magyarság nyilvánossága előtt tudtuk megmutatni, hogy mit tudnak az új nemzedékek. Emögött a teljes kárpát-medencei folklórtársadalom hatalmas munkája ott van, beleértve a csíkszeredai hegedűtanárt és a falusi táncegyüttes-vezetőket is. A gyerek-páva után tömegével jelentkeztek gyerekek néptáncolni vagy hangszert tanulni országszerte. Nagyon fontos tehát a minta. 

„A gyerek-páva után tömegével jelentkeztek gyerekek néptáncolni vagy hangszert tanulni országszerte.”

Hogyan ünnepel a Hagyományok Háza?

A Hagyományok Háza nem szokott ünnepelni. Vagy munkával ünnepelünk. Mivel a házat szeptember végéig el kell hagynunk, egy nagy házelhagyó bulit azért biztos, hogy be fogunk illeszteni azért a programjainkba. De megvan a kialakult programrendünk. Ez az újévköszöntő nagykoncerttel indul a MüPában, de ott a tavaszi táncház napja, a füredi prímásverseny, a mesterségek ünnepe, a kárpát-medencei zenésztalálkozó, az év végén pedig a karácsonyi vásár és egy csomó egyéb külső program. A házban szép sikerrel mennek a belső bérleteink, a korosztályos programjaink. A Találkozás a néphagyománnyal a kicsiket szólítja meg, s van Délután-bérletünk a nyugdíjasoknak is. Igyekszünk lefedni a teljes spektrumot. A kézműves tanfolyamaink olyannyira tele vannak, hogy a Fő utcán újabb helységeket kell bérelnünk. 

Eredetileg mégiscsak zeneszerző és zenész. Jut ideje még zenélni, gyűjteni?

Nagyon kevés, de azért... Olyan van, hogy fontos a közreműködésem egy-egy gyűjtésnél. Van például egy Fehér foltok-program, amely olyan falvakba, területekre látogat el, ahol még nem volt gyűjtés. Ennek keretében tavaly Gyergyótölgyesre és Észak-Gyergyóba látogattunk. Értelemszerűen a helyismeretemet és a kapcsolataimat mozgósítva vezettem a gyűjtést. De a maradék időmet arra próbálom használni, hogy valamiképp hasznosítsam a 15 éve takarékra tett zeneszerzői képességeimet. Tavaly például sikerült néhány műsort, zenét összeállítani határon túli együtteseknek. Most épp egy gyergyóditrói műsoron dolgozom. Enyedi Ágnes fiatal énekes, aki félig ditrói, felkért, hogy készítsek számára egy műsort. És Albert Ernő bácsi kapcsán, aki Sepsiszentgyörgyön él és sokat gyűjtött, itt a Hagyományok Házában felfedeztem, hogy gyűjtött Ági nagyanyjától és dédanyjától is Ditróban. És akkor ennek kapcsán fogalmazódtak meg az ötletek. 

„Jellemzően olyan emberek dolgoznak itt borzasztóan kevés pénzért, akiknek szívügyük mindez.” 

Könnyű zenészként intézményt vezetni, összeegyeztetni a kettőt?

Muszáj volt. A Hagyományok Háza alapítása egy csapat érdeme. Én voltam az, aki a kapcsolatot tartottam Rockenbauer Zoltán miniszterrel,és engem bíztak miniszteri biztosként, hogy hozzam tető alá a házat. Ódzkodtam kissé a dologtól, de Rockenbauer Zoltán azt mondta: higgyem el, meg tudom csinálni, mert logikus gondolkodású, racionális ember vagyok. Valószínűleg nem voltam az előző 15 évben olyan, mint egy profi menedzser, de fontosnak tartom, hogy egy ilyen intézménynél ne is egy profi menedzser legyen a vezető, hanem olyan, aki a mozgalomból jön és ismeri a mozgalmat. A munkatársaimat is úgy válogatom meg a szakértelmükön túl, hogy van-e mozgalmi kötődésük, ami nyilvánvalóan előny. Jellemzően olyan emberek dolgoznak itt borzasztóan kevés pénzért, akiknek szívügyük mindez, különben nem tudnák olyan hatékonysággal csinálni, ahogy csinálják. Büszke vagyok rájuk.

Fotók: Földházi Árpád