Tudjuk

„Haza kell hívni a külföldre ment tehetségeinket is, micsoda kár, hogy a fiatalok most is el akarnak menni az országból! Ki tudja, miért?! Hiszen itt – mondja a nagy államférfiú jobbkeze – már nincsen válság, sőt egy tündérország épül! Nem baj, majd hazajönnek, ha a nagy tervek megvalósulnak. Jövőre. Mindig jövőre. A lényeg az, hogy a magyar nemzet a győztes nemzetek közé tartozik, mert 1000 éve itt van, és ez önmagában győzelem. Hát izé… Van még egypár nemzet, amely szintén 1000 éve itt van, és nem vesztette el közben államterületének kétharmadát… A győztes nemzet mivolt pedig a szónok szerint abból adódik, amit »állapotbeli kötelességnek« hívunk. Akik ezt vallják, nem tekintik véletlennek, hogy magyarként ide születtek, és aki politikai föladatot lát el, annak ebből az elrendelt állapotból fakadó »állapotbeli kötelessége« van. Bár van némi teológiai tájékozottságom, e rejtelmes szavakat inkább a teológusok szubtilisabb elemzésének engedem át. De egy dolog biztos. A kálvini predesztinációs gondolat nem értelmezhető úgy, hogy aki magát kiválasztottnak hiszi, az bármit megtehet.

A miniszterelnök szerint egyébként kiválasztottak nyilván csak jobboldaliak lehetnek, ami újabb jelentős teológiai fölfedezés. Hiszen a baloldal – úgymond – nem tud mit kezdeni a család fogalmával, nem tudja definiálni a nemzetet, s ezért tagadja is e közösségek létezését. Ha a miniszterelnök úr olvasottsága – ha van neki egyáltalán – nem lenne egyoldalú, baloldali definíciók garmadáját találná az egyáltalán nem tagadott családról és a nemzetről egyaránt. Hogy végletes példára utaljak, család és nemzet egyaránt nagy becsben álltak a totalitárius-kommunista eszmerendszerben. A miniszterelnök ama mondata, miszerint nem kell nagy terület ahhoz, hogy nagy nemzet legyünk, eszembe juttatja Révai József mondását: 1848-ban kis nép voltunk, de nagy nemzet… Elég sok svájci és hollandi kollégát ismertem, akik valóban büszkék voltak az országukra és teljesítményére, de sosem jutott eszükbe, hogy nagy nemzetnek tekintsék magukat. A kulturális homogenitást sem tekintették öncélú értéknek, ami pedig a miniszterelnök szerint egyre inkább érték lesz. És mivel Magyarországon ez van, nálunk szinte nem fenyegetnek nyugati típusú összeütközések. Na persze, ha a cigányságról – szokás szerint – elfeledkezünk.

Az egész szövegen tehát a Nyugattal való szembenállás gondolata húzódik végig. De mivel a Nyugat mégiscsak a szövetségesünk, a diplomácia »táncrendje« (egyfajta »pávatánc«) miatt az elutasítást úgy kell előadni, »mintha egyébként barátkozni szeretnénk«. Ez szép, ez bámulatra méltó! Ritka az olyan machiavellista, aki nyíltan hirdeti, hogy ő machiavellista, az olyan hamiskártyás, aki nyitott kártyákkal csal. Hogy a beszédben a középosztállyal kapcsolatosan fölhozott bonmóval éljünk: az arcátlan cinizmus olyan, mint a pornó: nehéz meghatározni, de ha látjuk, tudjuk, hogy ez az.”