„Nincs ezen mit tagadni, magam is meglepődtem az amerikai félidős választások lassan már diagnosztizálhatóvá váló végeredményén. Az előzetes felmérések azt mutatták, hogy a szenátust megszerezni egész komoly esélye van a republikánusoknak, a képviselőházat pedig szinte biztosan magukhoz kaparintják.
Anélkül, hogy bővebben belemennék az amerikai közjogi helyzetbe – higgyék el, hosszan tudnék erről beszélni, nagy kedvencem a téma – , elég az alapozáshoz most annyi, hogy az Egyesült Államok törvényhozása klasszikusan kétkamarás. Azaz minden törvényjavaslatnak előbb az alsóházként funkcionáló képviselőházon kell keresztülmennie, majd következhet a szenátus, mint felsőház.
Eddig a képviselőházban meglehetősen nagy többséggel rendelkeztek a demokraták, így a Biden-adminisztráció tervei ott úgy futottak át, mint kés a vajon, de a szenátusbéli egál ellenére – ott mindeddig 50-50 volt a két párt közötti leosztás – plusz egy főként az alelnök, Kamala Harris el tudta dönteni a vitás kérdéseket.
Ezzel szemben most úgy áll a helyzet, hogy a szenátus biztosan marad a demokraták kezén – meglehet, sőt, jelenleg ez az esélyesebb, hogy most már Harris nélkül is többségük lesz – , a képviselőház pedig ugyan még mindig inkább a republikánusoknak áll, de közel sem lesz nagy többségük. Azért még így is jobban tudnak majd kellemetlenkedni, mint eddig.
Az amerikai jobboldalon – és az ottani szokásokat átvéve Európában, így itthon is – elterjedt az a finoman fogalmazva nem a semmiből vett vélekedés, hogy az amerikai voksolási rendszer bizony lehetőséget ad a sumákságokra. Egyes helyeken szinte semmilyen módon sem kell igazolni, hogy pontosan kik is vagyunk, a levélszavazatok ténye önmagában óriási kockázatot hordoz magában, ráadásul vannak olyan államok, ahol még az egy héttel később beérkezett voksokat is elfogadják, ha azokat a választás napján adták fel.”
Nyitókép: Mandiner Archív