Látja-e magát a magyar társadalom?

„Az alábbi dolgozat középpontjában az a kérdés áll, hogy vajon mennyire látja magát a magyar társadalom. Úgy értem: van-e lehetősége látni magát, nem a politika segéderőjeként (választóként), hanem állampolgárként, például sok-sok film szereplőjeként? A megelőlegezett válaszom az, hogy: nem, nem látja eleget magát. Hallani hallja, olvas is magáról, van is véleménye mindenről, de arról, hogy hogyan élünk valójában, nincs vizuális képe. Márpedig – s ez lesz ennek a dolgozatnak az egyik fő állítása – a magunkról, az életünk alakulásáról szerzett vizuális élmény fontos támasztéka a demokráciának. Egy demokráciát sajnos, nem lehet pusztán elvi tételekre, absztrakt jogelvekre építeni.

Az állampolgárok azonosulásához hús-vér személyes tapasztalatokra is szükség van, sőt azokra van szükség leginkább. Ha egy társadalom nem látja kellőképpen magát, akkor belekapaszkodik a másodlagos élményekbe, amelyek a politika közvetít felé. A társadalomnak azonban szüksége van elsődleges élményekre is. A világ számos országában, főképpen a számunkra mintát jelentő nyugati országokban megvannak azok a közvetítőrendszerek, amelyek ilyen élményekkel ellátják az állampolgárt. Nálunk ezek a közvetítőrendszerek jobbára hiányoznak. Ez a dolgozat arról szól, hogy melyek ezek a közvetítők, hogyan működnek, ahol működnek, és miért hiányoznak nálunk.

Az egész témakör azonban beleágyazódik a demokráciaelmélet és a nyugatosodás nagyobb tematikájába. Írásomban a demokráciaelmélet felől közelítve, a filmek demokráciában betöltött szerepének megmutatásával, a megszokott nyugatosodás-teóriákkal szemben fejtek ki egy alternatív koncepciót. Megszokottnak a következő megközelítést tekintem: Magyarország az 1980-as évek végén ismét eljutott a modernizáció állapotába és a rendszerváltás előestéjén a nyugatos demokrácia vitán felüli értékké vált. A nyugatos fejlődés egészen a 2000-es évek végéig megkérdőjelezhetetlen volt, ám ekkor – a Fidesz hatalomra kerülésével – elindult egy ellentétes folyamat, amely 2010 után oda vezetett, hogy Magyarország egyre távolabb került a nyugatos értékektől. Ebből adódóan a nyugatos fejlődési pályára csak egy kormány-, sőt rendszerváltással, a Fidesz megbuktatásával és ellenzékbe szorításával lehet visszatérni.

Alternatív megközelítésemben komoly szerepe lesz a puha közvetítő intézmények fogalmának. 2014-ben megjelent, Miért „alaptalan” a magyar demokrácia? című könyvemben már pedzegettem ezt a kérdést, de a puha intézmények fogalma és azok szerepének taglalása még nem jelent meg. A könyv címében időzőjelbe tett “alaptalan” szó ugyanakkor már jelezte: a magyar demokráciának hiányzik az alapzata, azaz a társadalom egy jelentős része a demokráciát valahogy elszenvedi, de nem támogatja. Ebben az írásban az a kérdés foglalkoztat, hogy milyen összefüggés van a demokrácia támogatása és a saját magunk látása között. Magyarán: segíthet-e a demokrácia elfogadásában, ha az állampolgárok nem csak a politika közvetítésével értesülnek arról, hogy milyen országban élnek, és hogy mit kell gondolniuk, hanem vizuális élmények, például filmek által is. Válaszom az lesz, hogy igen, segíthet. Vagy inkább segíthetne.

Az alábbi lépésekben fogok haladni. Először röviden bemutatom a mainstream demokrácia-felfogás legfontosabb elemeit, amelyekről azt állítom majd, hogy félreértik, vagy csak egyetlen dimenzióban elemzik a demokratizálási folyamatot. Másodszor az Egyesült Államok példáján levezetem, hogyan használják a közvetítő intézmények egyikét, a filmet a demokráciaépítésben. A harmadik részben azt elemzem, hogy vajon hogyan voltak jelen a közvetítő intézmények a magyar rendszerváltás utáni évtizedekben. Végül a hiányzó közvetítésre két magyarázatot adok – az egyik a külső tényezők alakulására, a másik a hazai politikatörténeti hagyományra hívja fel a figyelmet.”