Visszaeső hazaáruló vagy hivatásos világpolgár vagyok?

„»Szégyelld magad, az ország befogadott, te meg hálátlanul hátat fordítasz neki«, »Végre! Sosem voltál idevaló!«, »Úgyis visszatérsz – aki egyszer Tel-Avivban élt, sosem lesz képes elbúcsúzni a Fehér Várostól« – csupán néhány a meglehetősen határozott vélemények közül, amelyek az utóbbi időben megtalálnak, amiért el merészeltem költözni… immáron harmadszorra. »A hazád nélkül senki vagy«, »legalább nem rontod a magyar levegőt«, és »magányos leszel, és megöl majd a honvágy« változatokat már végighallgattam egy évtizede, majd néhány évvel később Londonból továbbállva kaptam meg, hogy »nem találsz majd még egy helyet, ahol ilyen szabadság és sokszínűség vár«. És mégis, nekem mindig mennem kell tovább, és másutt is megtalálom az otthonomat.

Mostanra már meg sem lepődöm az idézett hozzászólásokon, és tapasztalt vándorként nem kezdem magyarázni sem, hogy ha elköltözöm valahonnan, az nem azt jelenti, hogy megutáltam a helyet, ahol éltem, ahogyan azt sem, hogy olyasmit keresek máshol, amihez korábban már hozzászoktam. Most azonban úgy érzem, tartozom annyival az otthonaimnak, hogy leszögezzem: tény és való, mind hiányzik, kicsit. Ám annyira nem, hogy bármit megbántam volna, sőt annyira sem, hogy azt ismételgetném magamban: »bárcsak London kicsit budapestesebb volna«, »bárcsak Görögország közel-keletiesebb lenne«. Hiszen pontosan azért léptem tovább, mert a korábban megtapasztalt közeg – minden szeretetem és értékelésem ellenére – egyszerűen már nem inspirált annyira, mint szeretném. 

»Nyughatatlan természet – folyton csak menekül« – ezt is megkaptam már, nemegyszer, én pedig egyszer sem feleltem rá, mert számomra a feltételezés is abszurd, hogy a nyugodt természet indikátora az volna, hogy az ember egy életen át egy helyen tanyázik. 

Én sosem azért utaztam, mert úgy véltem: majd egyszer találok egy helyet, ahová megérkezve lehorgonyzok, és soha többé nem akarok elmenni sehová. 

Ellenkezőleg – akárhány helyen eresztek gyökereket, akárhány otthont építek, akárhány baráti és családi kör alakul ki körülöttem, annál izgatottabbá válok az évek múlásával, milyen mesés lesz mindezt és még többet egy kicsit másképp, máshol megtapasztalni.  

Miért feltételezi bárki, hogy ha szeretem a humuszt, attól kevésbé szeretem a mákos tésztát? Miért gondolják egyesek, hogy ha átsétálok a Temzén, akkor megcsalom a Lánchidat, és miért vélik úgy emberek, hogy ha lelkendezve mesélek a kis görög falunkról, akkor megundorodtam a nagyvárostól? Valószínűleg ugyanabból az emberi ösztönből fakad ez a fajta lokálpatriotizmus, mint a vallási felekezetek követőinek egyféleisten-hite: 

mindig lesznek zsidók, muzulmánok és keresztények, akik szerint a másik tévúton jár, sőt pokolra kerül, hiszen a világ sokszínűségét választani, minden ideológiából tanulságot levonni, és mindenhol otthon lenni – árulás, sőt bűn.  

Ugyanakkor olyanok is lesznek, akik – mint Teréz anya, amikor megkérdezték tőle, miért nem téríti keresztény hitre a leprás, haldokló buddhistákat és hindukat, akiket az indiai szeretetközpontjában ápolt – azt felelik majd: »Hagyjuk Istent dolgozni a maga keresztény, buddhista vagy hindu módján.« És olyanok is lesznek, akik ha Magyarországon megpillantanak az utcán, nem azt sziszegik: »Nem úgy volt, hogy ez a zsidó buzi elhúzott innen?« Meg olyanok is persze, akik, ha Izraelben találkozunk, nem kérik majd számon rajtam, hogy hogyan hagyhattam magam mögött a Kánaánt. 

Lesznek, akik megértik, hogy társadalomkritikával élni nem elkényeztetett és hálátlan viselkedés, hanem minden földlakó kötelessége.”