„Egyszer, úgy egy éve immár, mint az Ősz, mit senki sem vár
Bús fejemmel, andalogván, dús flekkről álmodtam épp'
Mikor, Ó, mint rút ohajtás, űzve-vágyott szörnyü póstás
ében-éjben, jaj!, de pompás... - bezörgettek VIKTORÉK...
Sejtelmem ki is mondottam, jaj!, tán más is hallja még:
»Biztosan a Viktorék...«
Bús, hideg kezem remegve, konyhakés felé üzetve
végül egy súlyos Melocco-t tartván csihadt némiképp -
"Krisztusnak nevében kérlek, szólj, mit zörgetsz így az éjnek
Közepén, te aljas lélek!! Nappal űzni nem elég?!
Nyúzol-űzöl reggel, délben, s olykor este - nem elég?!
Kik küldtek...? A Viktorék?!?!"
Kérdésemre bűzös csenddel válaszolt a NER-es ember
Mintha tényleg nem is volna nyilvánvaló marha rég
Hogy ki vár rám ott az ajtó túlfelén - gyilkos behajtó
Jatagánnal, nagy vigyorral, a narancsszín' lomha vég
Jatagánnal, vicsorogva - a narancsszín', lomha vég...
(Megjöttek a Viktorék.”