„Végezetül pedig, szokásomhoz híven, szentséget fogok törni.
Az állami támogatással fenntartott magaskultúra az örök háború terepévé teszi a művészeti életet. Sohasem lesz senki sem elégedett, mert mindenki kevesellni fogja a neki juttatott támogatást és sokallani fogja másokét, és – mivel pénzről van szó – akár vért is hajlandó ontani emiatt. Önkényesnek érzi majd a döntéseket, és – lássuk be – mindig lesznek jogos érvei is, hiszen az »igazi«művészet pontos meghatározása híján bármely értékítélet szubjektív.
Hogy átvágjuk a gordiuszi csomót, meg kell hát szüntetni, de legalábbis minimalizálni a művészetek állami támogatását és döntően az olvasókra, nézőkre kéne bízni a művészet finanszírozását.
Művésznek lenni nem kötelező. Aki nem tud megélni a művészetből, az kereshet magának pénzszerző munkát, hiszen – mint művelői állítják – nekik úgyis csak az alkotás a fontos, nem az anyagiak, mert ők küldetéssel rendelkező nagy művészek.
A tehetség utat tör magának. A két háború közötti legnagyobbak sem az írásból éltek. Újságot írtak, szerkesztettek, tanítottak. Babits vagy Szabó Dezső még – Oh irgalom anyja ne hagyj el! – középiskolai tanárok is voltak egy darabig. Nem szégyen az.
Tudom, most mindenki ordítani fog, hogy micsoda művészetellenes bunkó vagyok. Ez természetes, hiszen meglepődnénk, ha tudnánk, hányan élnek meg, így vagy úgy, a »kultúrából«. Alkotók, terjesztők, kritikusok, akiknek egzisztenciájába vág egy efféle javaslat. Az ő veszteségeikkel szemben állna viszont a közönség nyeresége, akiknek ízlését végre tán némileg figyelembe vennék.”