„Aznap este Budapesten egy nép emelkedett felül félelmen, realitásokon, erőviszonyokon és határokon. Valahol a messzeségben egy fájdalmas tekintetben különös fény csillant meg: ez a nemzet megint vérrel fizet a szabadságért. Már lövések is hallatszottak. Emberünk viszont aznap vesztette el álmaiban élő önmagát, a lélek szabad szárnyalását, s maradt a sivár valóság.
Éjfél előtt valamivel rontott be a fia a lakásba. Koszosan, csapzottan, szikrázó tekintettel. Egy fémdarabkát tartott a kezében. Talán egy szoborból. Nem szóltak egymáshoz. A fiú az asztalfőre ült – az anyja a kezét tördelve sírt a sarokban –, de a nagymama ételt rakott elé, s a szemében ott csillogott a nemzedékeket nemzetté babonázó büszkeség.
Miénk az utca, nagyi! – csak ennyit mondott, és mohón enni kezdett.”