Puncipolitika IV.: A szülőcsatorna körülszövegezése

„Az intézmények, akik a szülést természettudományos és jogi formulák által medikalizálják, protokollokkal és nyilatkozatokkal fegyverkeznek fel arra a megoldhatatlan feladatra, amit röviden szülésnek nevezhetünk. Támogatják (és ugyanakkor gátolják és gáncsolják) őket az állam és erőszakintézményei: biztosítási szövegekkel, szerződésekkel, jogszabályokkal, kártérítések belengetésével. De az orvosokat legalább ennyire fegyelmezi az intézményi kultúra és a kollegiális nyomás. Alapos körülírás határozza meg, hogy a szülő nőnek egyáltalán mit szabad, mi meddig tarthat, illetve hogy mely körülmények esetén kell megmenteni az édesanyát. Az orvostudomány beavatkozások által reméli enyhíteni az asszony saját teste által rámért kínjait és azok kockázatait, egyúttal gördülékenyebbé tenni a kis emberi erőforrások termelését. E beavatkozások közül a legmagasabb rendű – és Magyarországon a WHO által elfogadhatónak tartottnál jóval magasabb arányú – a császármetszés: a szülés munkáját átveszik a bemosakodás szent rítusán átesett, egyszeriségüktől megfosztott, kizárólag a hierarchiában elfoglalt rangjukat képviselő orvosok és segítőik, akik vasfegyelemmel végrehajtják azt, amire az asztalukon fekvő alanyt alkalmatlannak ítélték.

Erre jönnek a nők, szintén szövegekkel felfegyverkezve: szülési terveket írunk, amikben lefektetjük, hogy mit hogyan szeretnénk a szülés során. A szülési terv, furcsa neve dacára, nem a vajúdás remélt hosszát rögzíti, hanem azt, hogy a nő milyen elbánásra, milyen hozzáállásra vágyik. Sok intézményben a dolgozók még mindig sokkot kapnak a szülési tervtől, hiszen szerintük – és az ő gyakorlatuk mindennapi valóságában – egészen más elvek és megfontolások irányítják a szülések körüli tevékenységet, mint az, hogy az adott nő mit szeretne. A szülő nő hiába köti ki, hogy gátvédelemmel akar szülni, ha a jelenlévők semelyike sincs birtokában olyan szakmai tudásnak, tapasztalatnak, amellyel ezt segíthetné – és ez gyakran megesik. Az asszonyok belátásai és elvárásai jóval nagyobb tempóban fejlődnek, mint a szülészeti ellátás.

Szövegek szövegekkel harcolnak tehát, és végül ott vagyunk, ahol mindig is: megfogalmazhatunk kéréseket, és a többségükben férfi szülészorvosok vagy akarják érteni, vagy nem. Nincs mivel rákényszeríteni őket a belátásra, csak a jóindulatukon múlik a dolog. A következő lépés, hogy ha meg is próbálják megérteni, mit akar a szülő nő, még mindig nem biztos, hogy képesek azt teljesíteni.

A szülés tehát egyszer csak véget ér, így vagy úgy, és ott állunk egy tökéletesen végleges, jóvátehetetlen, soha többé meg nem másítható eredménnyel. Ha minden máshogy sült el, mint ahogy a szülő/szülők szerették volna, és ez számunkra elfogadhatatlan, akkor sem nyújt segítséget a szülési terv, hiszen az igazságügyi orvosszakértőkkel szemben igen csekély súllyal esik latba az asszony papírra vetett vágya; ha minden remekül sikerült, bábáink és orvosaink, csecsemős ápolóink és neonatológusaink mindent a számunkra lehető legideálisabban tettek, sőt, átlépték a saját árnyékukat és képesek voltak akár máshogy csinálni dolgokat, mint ahogy ők amúgy maguktól csinálnák, akkor meg elbeszélhetetlen, és megköszönhetetlen az aktus.”