Hugh Jackman elvileg utoljára bújt a mindent vágó teleshopos kés kezű mutáns bőrébe és bár a műfajt ezúttal sem definiálja újra, azért ad nekünk egy tisztességes és emlékezetes búcsúfilmet.
„Szándékosan írtam bele már a bevezetőbe, hogy a film nem fogja újradefiniálni a műfajt, ugyanis én ezt az állítást elég sok helyen olvastam a megtekintése előtt, és egyszerűen túlzásnak találom. Szóval csak óvatosan az előzetes elvárásokkal! De haladjunk szépen sorjában. Ha nekem azt mondják, hogy "Farkas az X-men filmekből" akkor én több okból is elszomorodok. Az egyik természetesen, hogy nem sikerült a magyar filmes fordítóknak rájönniük a bonyolult wolverine=rozsomák képletre, vagy nem tartották elég menőnek, pedig ezennel tudatom ország-világgal, hogy a rozsomák igenis egy badass állat. A másik ok pedig az, hogy a karakter első önálló filmje körülbelül annyi kínos pillanatot hozott az X franchise történetébe, mint A klónok támadása a SW univerzumba. Ezen kívül Rozsomákot az X-men filmek afféle mindenre képes központi sztárkarakternek festették le, és minden eddigi erőfeszítés ellenére csak felvillantani sikerült a vásznon a karakter képregényben megszokott mogorvaságát, nyersességét és főként brutalitását. Persze, voltak neki faragatlan beszólásai, de ezekre mindig jutott két-három családbarátabb jópofizás is, ami ellensúlyozta őket. Eddig. Ugyanis - és ez a jelenlegi film egyik legnagyobb erénye - a legújabb felvonásban legalább ezzel elégedettek lehetünk: Logan kiégett, szikár, kőkemény és mocskosul brutális. Ahogy kell.
Viszont az Old Man Logan címû képregényt (amiről korábban már írtam és pont ezen a héten jelent meg magyarul!) is el lehet felejteni, ez nem az a főgonoszok uralta Amerika ami ott megjelenik. A helyszín sokkal inkább hasonlít a jelen világára. És nem pozitív értelemben. A ránézésre is halódó gazdaság, a nagyvárosoktól távoli területeket felemésztő szegénység és az ezek által szült gyűlölet minden iránt ami kicsit más, kényelmetlenül ismerős. Valamint a másokat üldöző hatalom iránt viseltetett közöny az, ami olyan rejtett módon megbújik a cselekmény hátterében. És ez kínosan ismerős a ma nyugati társadalmaiból. Itt nem azért fogsz borzongani, mert a Vörös Koponya Washington romjai között szónokol, hanem azért, mert rájössz, hogy a mutánsok levadászása arra hajaz, ahogy anno az indiánokat irtották ugyanazokon a kietlen tájakon, a menekülő nő mexikói volta pedig szintén utal rá, hogy most épp kik lettek kijelölve első számú közellenségnek Donald Trump földjén.”
Legalábbis a Dumb és Dumber – Dilibogyók és a Keresd a nőt! szerzőpárosa szerint. Akik a Dear Santa, egy családi vígjáték álcája mögött a sátánból és egy család veszteségéből csinálnak viccet.
Az elmúlt években bővül a piac: a szuperhős-dömpinget követően művészi vagy éppen szépirodalmat feldolgozó képregények és olyan sorozatok látnak napvilágot, amikre korábban esély sem volt.
Az elmúlt százhúsz évben öt államalakulathoz tartozó Csallóközben már a klub puszta működése is csodának számít, ám a DAC a megmaradás és a nemzeti összetartozás szimbóluma lett. Dunaszerdahelyi beszélgetés Tősér Ádámmal, a kerek születésnap alkalmából a sportklubról készült egész estés dokumentumfilm rendezőjével és Nagy Krisztiánnal, a DAC kommunikációs vezetőjével.
A volt EP-képviselő szerint az elmúlt mintegy száz évben a külső erők megtalálták azokat az ágenseket, akik belül tudtak zavart kelteni vagy idegen érdekeket megjeleníteni.
Egy felhasználó azt írta, „most már tényleg valakinek át kéne nézni miket posztol, mert ez a szavahihetősége kárára megy”.
A nem túl bizalomgerjesztő előzetes ellenére a Demjén Ferenc dalaira komponált Hogyan tudnék élni nélküled? közelről sem olyan rossz, ami főleg a szerethető, szimpatikus szereplőknek és a jó ízléssel adagolt zenei betéteknek köszönhető.
Sajtóhírek szerint egy listát is találtak náluk politikusokról és újságírókról.
Azzal érvelt, hogy a mostani helyzet „kényelmetlen” és „nagyon költséges” az amerikaiak számára.
