Háború van-e már?

„Napjainkban a hadüzenet hiánya nem magyarázható kizárólag azzal, hogy de facto nincs kinek hadat üzenni. Még a 2001-es afganisztáni bombázásnak és szárazföldi hadműveleteknek is találtak áttételes, de világos célpontot: a szeptember 11-ei merényletet végrehajtó al-Kaidát rejtegető tálib rezsimet. A négy kontinensen aktív Iszlám Állam a korábbi (akár iszlám) terror-csoportoktól eltérően fővárossal rendelkező államot (pontosabban kalifátust) alapított, állami felségjelvényt, saját pénzt és hírügynökséget használ, rémtetteit vállalja és tevékenységét ő maga is háborúnak nevezi. Ennek ellenére bizonytalan, hogy már háborúban állunk-e, vagy pedig még békében élünk, amelyben ugyan a szokottnál nagyobb a harci zaj. Minden bizonnyal arról van inkább szó, hogy ha valami háborúnak néz ki, akkor az az is. Az a fél pedig, aki azt nem hajlandó tudomásul venni és deklarálni a hadiállapot beálltát, ezáltal elválasztani egymástól a barátot és az ellenséget, gyöngíti győzelme esélyét, vagy még inkább: előnyhöz juttatja ellenségét.

Ne feledjük: az elmúlt kicsit több mint negyedszázadban Magyarország hét szomszédja közül négyben zajlott fegyveres konfliktus: 1989-ben a romániai forradalom idején, 1991 és 1995 között a délszláv válság során Horvátország és Jugoszlávia között, 1999-ben az addig Szerbiához tartozó Koszovóban, ill. a NATO bombázta Szerbiát, most pedig 2014 óta Ukrajnában. A Budapesttől légvonalban mindössze 1400 km-re fekvő Mariupolban lőnek. Aki manapság békeidőről beszél, nem mond igazat.

A szíriai és a kelet-ukrajnai polgárháborúhoz hasonló proxy-háborúk, a résztvevők kilétének megállapítását nehezítő stratégiák (hibrid hadviselés), az új típusú terrorizmus, a zombi-háborúk, vagyis a lezártnak gondolt, de folyton újjáéledő konfliktusok (Afganisztán, Irak, Jemen, Líbia) és a zavaros hátterű, rendre kiújuló zavargások (Franciaország, USA) mind-mind a konfliktusok összezavarodására és lefolyásuk értelmezésének lehetetlenségére utalnak. A fegyveres konfliktusok milyensége arra utal, hogy a világháborúk korát magunk mögött hagytuk és beléptünk a világpolgárháborúéba. A modernitás háborúval kapcsolatos „nagy narratívája” (= világháború) ugyanis széthullott, de helyette nem a végleges béke köszöntött be, hanem egy posztmodern fraktális háború. Ma már nem államok között, hanem államokon belül zajlanak a háborúk, a konfliktusok többnyire fegyveres felkelések formáját öltik, a lokális krízisek globalizálódnak és a globális problémák mindenfelé helyi jelleget öltenek. Ebben a helyzetben nemcsak az állam veszíti el az erőszak monopóliumát és a konfliktus lezárása bizonyul reménytelennek, hanem már a konfliktus megnevezése is. A háború természete rég megváltozott, de immár szerkezete is bizonytalanná vált; hiszen egyre nehezebb megmondani, hogy kik viselnek hadat egymással, hol húzódnak a frontvonalak, mikor kezdődik és mikor van vége egy-egy háborúnak. Vége van-e egyáltalán?

A háború limitálása érdekében az első feladat, hogy létezését kénytelen-kelletlen tudomásul vegyük. A második, hogy helyileg és időben lokalizáljuk, majd kijelöljük a szervezett erőszak által elérendő célt, de mindenek előtt: deklaráljuk a hadiállapot beálltát. Hadüzenet nélkül a történelem nem tagolódik békeidőszakra és háborús állapotra, és a kettő határvonala – mint annyi minden más, például hogy kik a hadviselő felek és meddig vívják a háborút – végzetesen elmosódik. Aki gyáva hadat üzenni, arra ítéltetik, hogy örökké háborúzzon.”