Köszönettel tartozunk a menekülteknek

„Gyakran elhaladok az autómmal egy valahol Berlin északi részén található jelentéktelen épület mellett. Az előtte unatkozva, a világ által elfeledve ücsörgő emberek látványából arra következtetek, hogy ennek menekültszállásnak kell lennie. Sokáig foglalkoztat még a tekintetük. Hirtelen arra gondolok: »Németország köszönettel tartozik nektek.« Nem viccelek, tényleg azt gondolom, hogy mindannyian köszönettel tartozunk a menekülteknek.

(...)

Eddig mindenki, aki azon a véleményen volt, hogy Németországban jelen vannak olyan dolgok, mint a rasszizmus, hangos nevetések közepette megkapta a túlérzékeny vagy a paranoid jelzőt. A széles tömegek számára nem volt ez ugyanis érzékelhető. Hogy voltak olyan emberek, akik ezt a bőrükön érezték nap mint nap, a vita szempontjából nem számított mérvadónak. Az őshonos német többség véleménye és tapasztalata volt csak fontos. Ha a menekültek megtanítottak minket valamire, akkor arra mindenképpen, hogy a társadalom alján lévő barna zacc nem is olyan barna, és nincs is annyira lent.

Az idegenellenes beállítottság ugyanis mélyen gyökerezik a német társadalomban. Ez nem egy újkeletű dolog. A menekültek ezt már azzal a felszínre hozták, hogy egyáltalán léteznek. A rasszizmus, mint jelenség nyilvánvalóvá vált.

A társadalom nagy részének ez olyan, mint kellemetlen ébredés egy szép álomból. Másrészt viszont a vitát csak úgy tudjuk lefolytatni, ha nevén nevezzük a dolgokat. Ha képesek vagyunk arra, hogy definiáljuk őket, bánni is tudunk velük.”