Én is katolikus vagyok

„Viszont a vitához reformátusként szeretnék hozzászólni annyiban, hogy ezúttal túllépnék a kereszténységet megosztó felekezeti kategóriákon. Nemcsak azért, mert reformátusként az Apostoli Hitvallással egyezőleg hiszem az egyetemes anyaszentegyházat, mint azt a maga a görög katholikosz szó is pontosan kifejezi.

Ám van egy kevésbé teológiai, inkább történeti szempont, amely napjainkban egyre nagyobb súllyal vetődik fel. A nyugati kereszténységben sajnálatos módon bekövetkezett szakadások egyik nem kívánatos eredménye az lett, hogy a felekezetekre szakadt kereszténységen belül a felekezeti identitás már-már túlsúlyossá vált a keresztény önértelmezésben. Ez részben érthető, hiszen ha az egész társadalom keresztény, akkor szükségszerűen a másik keresztény felekezet válik a viszonyítási ponttá.

Akár a történelem fintorának is nevezhető, hogy a szekularizáció előre haladásával, az egyházias történeti kereszténység háttérbe szorulásával a kereszténység számára megjelent egy új viszonyítási pont, a »világ«, s ez a körülmény részben újraírta a felekezeti viszonyulásokat is. Nem csak abban az értelemben, hogy a keresztény felekezetiség mint identitásképző jelentősen veszített a súlyából, hanem úgy is, kényszerűen kialakult egy új önértelmezési keret, amely a felekezeti meghatározottságokat is új kontextusba helyezte. Élhető módon létrejött a »mi, keresztények« közösségi tudat, szemben egy olyan világgal, amelyben immár a nem keresztény eszmeiség kikerülhetetlen módon jelen van. Akárhogyan is, ez a korábbi túlsúlyos felekezetiséggel szemben egy új-régi önértelmezési lehetőséget is kínál, minek következtében én, a református, mondhatom azt, hogy a szó eredeti értelmében, katolikus vagyok.

Nos, ez a kissé elvont fejtegetés aktuális témánkat tekintve úgy válik érdekessé, hogy református keresztényként, ha úgy tetszik, a katolikus-egyetemes egyház részeként egyáltalán nem mellékes a számomra, hogy a nyugati kereszténység első számú képviselője miről mit nyilatkozik. A migráns-kérdés különben is messze túlmutat holmi leszűkített bevándorlásügyön, hiszen alapvető keresztény identitáskérdéseket is érint. Azt is mondhatnám tehát, hogy az, hogy mit nyilatkozik a pápa, messze nem katolikus felekezeti belügy, hiszen, akárhogyan is, a pápa személyében az egyetemes kereszténység szólal meg. Ráadásul, úgy tűnik, az ő hangja az egyedüli, amely a nemzetközi sajtót eléri.

Innen érthető, ha a markáns megszólalásai adott esetben élénk reakciókat váltanak ki nem csak felekezetileg katolikus részről is. Ebben a mostani kritikus helyzetben a szerepe pedig különösen is felértékelődik. Számomra ezért nagy kérdés, hogy karakteres nyilatkozatai mennyiben és hogyan képesek kifejezni a mindenféle felekezeti megosztottság ellenére is létező közös keresztény öntudatot.”