Így adná vissza ő

„Jól van, gazemberek, akkor én most visszaadom az én lovagi keresztemet... Rendben, itt van, fogjátok, a tié­tek, akkor én most visszaadom nektek az én súlyos keresztemet, tegyétek hát zsebre, mert ti azok vagytok, akik mindent zsebre tesztek. Ezek vagytok ti, a mindent zsebretevők, a haszonlesők, mástól a lovagkeresztet akarók, a magyarokat az utolsó lovagkeresztjükből kiforgatók, akik csak annak örülhettek, hogy nem lógtok még a lámpavason.

Itt van a lovagkeresztem, fogjátok meg azzal a nedves, puhány tenyeretekkel, tegyétek zsebre, és sétáljatok el vele azon a vézna lábatokon, ti senkik, ti görbehátúak, ti gyöngék, akik a meseszép Hargita varázslatos csúcsait soha nem lesztek képesek megmászni. Mindenetek megvan, csak meseszép Hargitátok nincsen, ezért kell nektek az én lovagkeresztem is, hogy legyen végre valami a zsebetekben, ami magyar, ami derék, ami igaz.

Tegyétek hát zsebre az én magyar, derék, igaz lovagkeresztemet, ti gazemberek, ti férgek, ti ostobák, akik az orgoványi erdő mélymagyar talajából kimásztatok közénk a fényre, de előre mondom és rikoltom magyarul, hogy bizony jaj lesz nektek! Jaj nektek, ha az én magyar vérrel szentelt lovagkeresztemnek a súlyát megérzi a ti bő, mindent és mindenkit elnyelő, nemzetietlen zsebetek! Mert ti még nem tudjátok azt, hogy az én lovagkeresztem mily nehéz. De meg fogjátok tudni, ti kutyák, amikor az első becsüshöz beestek vele, hogy eladjátok a tőlem szerzett aranyat.”