Brexit: mégis van élet az EU-n kívül

Összeomlik-e a világ a Brexit után? Való igaz: nekünk az lett volna a legjobb, ha maradnak és együtt tudunk dübörögni az angol elefánttal, némi egyensúlyt teremtendő a német elefánttal szemben. Putyin és az Egyesült Államok örülhet, mert egy fajsúlyos szereplő kiszállt az EU-projektből.

Számos szempontot kitárgyaltunk már különös gyorsasággal a Facebookon, az azon kívüli interneten és az offline-világban: hogy hülyék-e az angolok; elcseszték-e a vidéki idősek a városi fiatalok életét; hogy hübrisz, gőg lenézni a népet, főleg ha demokráciát játszunk; hogy nem fog tanulni az egészből az EU-s elit: Cameron lemondott, Juncker nem fog.

Egy szempont eddig még kimaradt: hogy vajon miért is hüledezünk ennyire, akárhogy is gondolkodtunk eddig a Brexitről? Azért, mert elképzelhetetlennek tartottuk, hogy tényleg megtörténik. Talán azok is annak tartották, akik mellette voltak – mint egyes szavazók, akik úgy vélték, úgysem ér sokat a szavazatuk, úgyis bent maradnak, akkor meg inkább protestszavaznak.

Úgy teszünk, mint kamasz gyerek az első szakítás után, miután kidobta a kedvese: el nem tudjuk képzelni, hogy volt élet a lelépett kedves előtt – pedig volt. És valószínűleg élveztük is. Akárhogy vélekedtünk az EU-ról és működéséről, kívánatosnak tartjuk vagy elegünk van belőle, tudnunk kell: mégis csak egy összesen jó hatvan éves történetről van szó. Jelen formájában meg talán húsz-huszonöt évesről. Azelőtt is voltak országok, szövetségek, EU nélkül. Volt élet. Nem is akármilyen.

*

Az EU valóban azért jött létre, hogy a béke záloga legyen. Az angolok pedig mindig kilógtak: amikor hívták őket, nem akartak jönni; amikor jönni akartak, le lettek pattintva, aztán ímmel-ámmal csatlakoztak.

El vagyunk szörnyedve, közben van pár igen jóléti állam, amelyek nem tagjai az EU-nak. A svájciak épp nemrég zárták le a kérdést véglegesen: ők nem akarnak csatlakozni a hazájukat körülvevő EU-hoz. A norvégok sem tagok, csak mivel hasít a gazdaságuk és nagy a jólét, mindkét fél érdekeit követve sikerült úgy megegyeznie az EU-val hogy csak a gazdasági áldásaiból részesül, és ezért alig kell adnia cserébe valamit. Nyilván mi Svájc sem vagyunk, és olyan alkupozíciónk sincs, mint a norvégoknak. Ha a norvégok és a svájciak beléptek volna tíz-húsz éve, és most kilépnének, azon is jajonganánk. Azzal nincs bajunk, hogy nem tagok, pedig amúgy lehetne arról is értekezni, hogy milyen gyenge már az EU egy Svájc és egy Norvégia nélkül. Csak ez a helyzet természetes számunkra, nem kapcsolódik hozzá tragikusnak kikiáltott döntés.

Egy párkapcsolatban, ha az egyik fél állandóan akadékoskodik, húzódozik, nem ad bele mindent és nyögvenyelősen megy miatta az egész, miközben a másik el van olvadva és repülne együtt a föld felett két méterrel, akkor ott talán jobb is, ha a dolog minél hamarabb véget ér. Fájdalmas, de felszabadító tud lenni. Ha Nagy-Britannia bent maradt volna az EU-ban, lehet, hogy az eddigi huzavonák folytatódtak volna. A nemzetállamoknak nagyobb szerepet szánók lehet, hogy mindig épp alulmaradtak volna a Berlin előretolt állásaként működő Brüsszellel szemben, mivel az alkudozások, fenyegetőzések komolytalannak hatottak volna. „Ki fogunk lépni”, fenyegetőzhetett Cameron. „Hiszi a piszi”, gondolták kimondatlanul Berlinben és Brüsszelben (meg midenhol). Most már hiszi. Kénytelen.

Azaz ugyan igaz lehet, amit Megadja kolléga ír, miszerint a Brexit épp a leginkább integráció-pártiaknak jöhet jól, mert a kerékkötő távozásával jelentős akadály hárul el a szuperállam létrehozása elől, ugyanakkor másrészről lehet, hogy épp ez a sokk kellett ahhoz, hogy észbe kapjon Brüsszel: nem biztos, hogy üresek a fenyegetőzések, és érdemes komolyabban venni őket. (Bár egyelőre még nem kapott észbe.)

Mert van, aki tudja, meri, teszi. Ha bekövetkezett az elképzelhetetlen brit kilépés, akkor talán már a bőrünkön érezzük: a történelem nem egyirányú és szükségszerű „haladás”, az emberi és nemzeti szabadságvágy valós és időnként radikális döntéseket eredményez. Az angolok demokraták voltak és nem féltek.

*

Azoknak, akik csak a gazdasági prosperitás és a kereskedelmi racionalitás érveivel jönnek, szólunk: ilyen alapon Trianon is rossz döntés volt, a magyarországi nemzetiségek pedig már a 19. században igazán felmérhették volna, hogy gazdasági érdekük a nagy, egységes piacot alkotó Magyarországban vagy egyenest a dualista monarchiában való maradás. Ám a nacionalizmus nagyobb hajtóerő volt a nemzetiségeknek (dehogy zsákutca, mondta a Mandinernek Ablonczy Balázs.) Ahogy amúgy a magyar nemzetnek is.

Brüsszel egyik régi tévedése az, hogy elsősorban gazdasági érvekkel áll elő, nem számol kulturális, identitásbeli aspektusokkal. Gazdasági alapon akarja meggyőzni az embereket, és ilyen alapon épült is fel az Unió. A gazdaság persze fontos, de vékony alap egy közös identitáshoz. Persze kérdés, milyen más opció van, mivel az európai többség, úgy tűnik, egyre kevésbé akar elsősorban európai lenni a nemzeti hovatartozása előtt, az EU ugyanis erre az európaiságra építene még a gazdaság mellett. Ha pedig rákényszerítik a népre, hogy az „európaiságot”, amit egyre inkább valami progresszív EU-pártiságnak értelmeznek, szembeállítsák a nemzeti identitással, akkor utóbbi fog felülkerekedni. A habermasi elképzelés nem akar összeállni, mivel Európát nem új és szebb világot alkotni akaró kivonulók alkották meg, mint Amerikát, hanem az egykori (?) acsarkodó itt maradók utódainak összességét jelenti. Pedig amúgy jó lenne egyszerre európainak és magyarnak lenni például.

A Brexit arra figyelmeztet: van élet az Unión kívül is, főleg ha egykor volt egy saját birodalmunk is; és az üres fenyegetőzések nem biztos, hogy üres fenyegetőzések. Ideje komolyan venni az akadékoskodókat, mert tényleg lehetséges, amiről igazából nem hittük, hogy az.

Talán még ebből is lehet némi pozitívumot kifacsarni: koordináltabb, szorosabb V4-együttműködést, egységesebb fellépést az EU-ban, nem csak az illegális bevándorlás kapcsán. Ha már így alakult.

A békét pedig amúgy úgy is meg lehet őrizni, hogy egy univerzális, nemzetek feletti, spirituális birodalomhoz csatlakozunk, ami már kétezer éve bizonyított, nem pedig csak hatvan éve létezik; csak azt épp a lesajnált mediterráneumból kormányozzák, központja pedig Róma, a divina urbs, az örök város.