„Míg Nyugat-Európában a »cigánykérdés« már a 16. században létezett (persze, nem teljesen a ma ismert formájában), addig Magyarország hosszú ideig, cigány szemszögből, a »béke viszonylagos szigetének« számított. Hozzátéve, hogy nem csupán Magyarország volt a szabadság földje számukra, hanem Lengyelország is, gyakorlatilag gazdaságilag ugyanazon okból: az ipar fejletlensége miatt nyílt egy gazdasági rés, amelybe a fémműves cigányok be tudtak nyomulni.
A muzsikusság mint jellegzetesen cigány mesterség kialakulását is innen érthetjük meg: a zenészek a 18. század végéig alacsony presztízst élveztek, következésképpen a cigányok számára nyílt egy olyan mesterség, amelyben másokkal nem kellett versenyezni. Amikor viszont a muzsikusság már elismert szakmává vált, a muzsikus cigányok egy behozhatatlan előnyre tettek szert. A rendi társadalomban viszonylag alacsonyabb rangú helyzetük a rendi korszak végén átfordult egy kedvezőbb megítélésű pozícióba, amelyet máig megőriztek.
Másrészt igazolva láthatjuk, hogy a magyarországi befogadás soha nem valami rokon- vagy ellenszenv függvénye volt, hanem világos gazdasági, katonai érdekek álltak a befogadás mögött. A cigányság valószínűleg nem tudott volna ilyen könnyen megtelepedni, ha nem rendelkezett volna a hazai termelési szerkezetben nélkülözhetetlen tudással (ahogyan a középkorban a besenyőket, kunokat katonai képességük, nomád harcmodoruk, a muzulmán kálizokat pénzügyi ismereteik, a német városlakókat kézművességben való jártasságuk értékelték fel stb.).
Magyarországon nem hoztak kormányzati rendeleteket a cigányok kiűzésére, netán kiirtására – ami Nyugaton több országban előfordult. Más kérdés, hogy ezek a rendeletek egyszerűen betarthatatlanok voltak, a cigányság rejtőzködő, menekülő életmódja, és a korabeli adminisztráció nehézkessége következtében. Ha voltak ellenségeskedések, akkor azok a városokban voltak, ahol a helyi céhek – nem ok nélkül – riválist láttak a cigány kézművesekben, és mint kontárokat (céhen kívülieket) akadályozták működésüket, a városból eltávolították őket. Ez sem volt azonban etnikai színezetű, hanem egyszerűen gazdasági ellentét. A falvakban és uradalmakban azonban a cigány kézművesek megbecsültek voltak.
Harmadszor, Lippai Balázs és más cigány származású katonák pályafutása jelzi, hogy volt egy – igaz, szűk – mobilizációs csatorna, amely révén a cigány népesség beemelkedhetett a »vitézlő rend«, vagyis a kollektíven nemesi jogokkal rendelkező, mentalitásában nemesi tudatú katonaréteg soraiba. Ennek tömeges esélyeiről megoszlik a cigányság történetével foglalkozó kutatók véleménye: Dupcsik Csaba szociológus tömeges mértékben kizárta ennek lehetőségét, lezártnak feltételezve a nemesség kereteit, Póczik Szilveszter történész, kriminológus szerint azonban ez a mobilizációs út nem volt elzárva a cigányság tömegei elől. Póczik feltételezése szerintünk jogos, hiszen a magyar, szláv és román jobbágy számára is menekülőútként kínálkozott a katonáskodás, amelyik karriert és egy erős közösségi identitást jelentett.
A 16-17. század szakadatlan háborúiban a magyar társadalom alsóbb rétegei is fokozatosan militarizálódtak, hiszen ki lehetett biztos a holnap felől, a magyar-török állásháborúban, az állandó portyák és fosztogatások közepette! A végvári katonaságnál és a hajdúknál nem nézték, ki milyen származású, hiszen a közösségi szolidaritás felülírta a származást. A jobbágysággal szemben ezek a katonák kíméletlenül a nemesi tudatot képviselték, akár magyarok, szlávok, románok vagy cigányok voltak, akár az »eredeti” nemességből »csúsztak le«, vagy a jobbágyságból emelkedtek fel. 1606-ban Lippait kapitánytársai orvul meggyilkolták, ám ennek oka nem az volt, hogy cigány-e vagy sem. Egyszerűen kellemetlenné vált a személye Bocskai számára. Etnikai konfliktust keresni a gyilkosság mögött felesleges lenne, hiszen a társadalmi és vallási identitások fontosabbak voltak a kor embere számára.
Összefoglalva elmondható, hogy a cigányság nem jelentett ellenséget a 16-17. századi magyar társadalomban. Ellenkezőleg, inkább szövetséges, partner volt (mint katona), és gazdaságilag hasznos szereplője a termelésnek. A cigányok 15. századi migrációja jó időben történt: nem sértett érdekeket Magyarországon, a városi céhes polgárság kivételével – az uralkodók, a főurak és a parasztság számára szükség volt rájuk. A problémák akkor jelentkeztek, amikor a 18. században az abszolutista kormányzás szellemében a Habsburg-dinasztia megpróbálkozott alattvalói »civilizálásának« projektjével. Természetesen a cigányság tömege hamar magára vonta az abszolutista uralkodók, Mária Terézia, és a nála következetesebben felvilágosult II. József figyelmét, akik egyebek között nyugati »kollégáikat« követték abban is, hogy a nép boldogítását, így a cigányság felemelését – e tömegnek akár akarata ellenére – fontosnak tekintették. Ez a kísérlet ágyazott meg a »cigánykérdésnek«.”