Menekültügy: a kormány lassan felnő a feladathoz

Ha itthon plakátol a kormány, az a baj, ha külföldön plakátol, akkor meg az. Májusban jogos értetlenkedés övezte a magyar nyelvű belföldi plakátkampányt – teljesen egyértelmű volt, hogy a hangoztatott célcsoportok (migránsok; embercsempészek) megszólítására kevésbé alkalmas plakátok valódi célja a kormány népszerűségének növelése.

A terv jól működött: a Fidesz ismét bizonyította, hogy jól ismeri fel a lehetőségeket, illetve hogy számukra semmi sem szent, ha népszerűségről van szó; a baloldali ellenzék pedig ismét bizonyította, hogy nem náluk van a kormánypárt legyőzéséhez szükséges innovatív képesség.

Balkáni út: a kitaposott ösvény

Először beszéljenek a számok: Magyarországon 2012-ben 2074, 2013-ban 18590, 2014-ben 41.921 menedékkérelmet adtak be. Idén már most jelentősen meghaladtuk a számot: a különböző becslések 100 és 150 ezer közé teszik a kérelmek várható mennyiségét. A hazánkon keresztül üldöztetés vagy gazdasági okok miatt Európába tartók volumene több okból ugrott gyakorlatilag az ötvenszeresére. Az egyik ilyen ok a Földközi-tengeren vezető útvonal veszélyessége és telítettsége. A másik ok, hogy a balkáni útvonalhoz közelebb eső területeken az elmúlt években csak súlyosbodott a válság: nem enyhült a patthelyzet Szíriában, nem csökkentek a feszültségek Afganisztánban és mindennek a tetejébe megjelent az Iszlám Állam a térségben.

A harmadik ok technikai: 2013 elején uniós döntés miatt Magyarország megszüntette a menedékkérők idegenrendészeti őrizetbe vételét. Ugyan fél éven belül a magyar hatóságok Európában elsőként vezették be az őrizetbe vétel egy másik formáját lehetővé tévő rendszert, mégis: ennyi idő elég volt arra, hogy például Koszovóban jelentős tömegek határozzanak az útnak indulás mellett. 2013-ban a menedékkérők harmadát, 2014-ben pedig a felét adták a Koszovóból útnak indulók, akiket nyugodtan nevezhetünk a kormány terminológiájával gazdasági bevándorlóknak. Koszovóban nem háború van, hanem kilátástalanság – bár egyedi esetekben, például a koszovói romák esetében elképzelhető az üldöztetés is.

2013-ban tehát hirtelen lett „kereslet” a balkáni útvonalra, ahol a jelek szerint addig nem épültek ki a nagy volumenű embercsempészet informális csatornái. A kereslet azonban hamar megteremti a kínálatot: 2013-2014-ben a koszovóiak tömegei taposták ki azokat az átvitt és szó szerinti értelemben vett ösvényeket, amelyeken most valódi háborús helyzet elől menekülő emberek érkeznek az Európai Unióba. Magyarországon is megfigyelhetjük, hogyan épül ki a „kínálati” oldal: zöldhatári túrákat jó pénzért vezető egyetemistákkal és aranyáron Budapestre tartó taxisokkal a sötétebb; menedékkérőket ruhával, étellel és tisztálkodási lehetőségekkel segítő, jó szándékú civilekkel a másik, világosabb oldalon.

Európa bástyája, Magyarország

2015-re világossá vált tehát, hogy a balkáni útvonal lesz az új szexi út a háború elől menekülők körében. Ez az útvonal a polgárháború sújtotta területekről indul, majd a milliós menekülttömeget ellátó Törökországon keresztül nemzetközi jogi szempontból értelmezhető menekültügyi rendszereket nem működtető balkáni országokon (Görögország, Macedónia, Szerbia, illetve részben Bulgária) keresztül érkezik meg az Európai Unió déli határához, a szerb-magyar határhoz.

Fontos leszögezni, hogy csak a kisebbség indul útnak. A világ menekültjeinek jelentősebb része egyrészt „belső” menekült, tehát nem lépi át az országhatárt; másrészt pedig a szomszédos országokban talál ideiglenes biztonságot – nem véletlen, hogy a teljes EU-ban tartózkodó menekültek vagy menedékkérők száma még mindig kevesebb, mint amennyiről Pakisztán, Irán, Libanon, Jordánia és Törökország egyenként gondoskodik. Azt is hozzá kell tenni, hogy ideális esetben a nemzetközi védelemben részesülők a közvetlen veszély elhárulása után hazatérnek: ez történt például a kilencvenes években a délszláv háború elől menekülőkkel.

Magyarország az első olyan ország az útvonalon, ahol rendesen működik a menekültügyi rendszer, tehát lehet nemzetközi védelemért folyamodni, a kérelmet rendes eljárásban elbírálják, eközben pedig normális körülményeket biztosítanak a kérelmezőknek. Mivel a menedékkérő itt kerül be az európai rendszerbe, ezért az egyébként nem nagy hatásfokkal működtetett dublini rendelkezések alapján ide is lenne visszaküldhető, mivel ezek alapján a kérelmet ott kell elbírálni, ahol leadták.

A cél az lenne, hogy egy kérelmet maximum egy ország bíráljon el. A megoldás viszont akkor fedi fel valódi természetét, ha végiggondoljuk, hogy egy menedékkérő jellemzően nem Magyarországra, Olaszországba vagy Görögországba akar menni, hanem Franciaországba, Svédországba, Dániába, Németországba és Egyesült Királyságba vágyik. Más kérdés, hogy az országok eddig nem igazán működtették ezt a rendszert; s most is az első ország, amely tényleg szeretné működtetni, az nem a fenti államok egyike, hanem visegrádi „szövetségesünk”, Csehország, ahol tavaly 1500 ember kért menedéket.

Magyarország tehát harapófogóba került.

A kormány megoldásai

Orbán Viktor 2014 nyara óta beszél komolyabban a menekültügy/bevándorlás kérdéséről. „Az EU-n belül biztosítani kell a munkaerő szabad áramlását, az unión kívülről érkező bevándorlást azonban le kell állítani, jelentősen le kell fékezni” – mondta miniszterelnök akkoriban. Mindeközben 2013-ban a Belügyminisztérium legyártotta Magyarország Migrációs Stratégiáját, amely a legális migrációt kifejezetten támogatja. A stratégiát Orbán Viktor alá is írta, módosítása a kormányszóvivő szerint is esedékes lenne.

A zöldhatáron érkező menekülők száma idén év elejétől kezdve jelentősen megugrott, a probléma úgymond az „utcára” került: februárban Győrben alakult furcsa helyzet az állomáson, amikor 100-150 Németországba tartó koszovóit szállítottak le. A kormány hamar felismerte a problémát és meglátta a lehetőséget az ősszel megtépázott népszerűség visszaszerzésére. Miközben a határt gyakorlatilag senki sem őrizte, a Fidesz a politikai vonalra koncentrálva összehozta a probléma megoldása szempontjából teljesen irreleváns nemzeti konzultációt, valamint a magyar nyelvű plakátkampányt – ezekben terrorizmussal és magyar munkahelyeket elcsaklizó bevándorlókkal riogatott.

Ezzel párhuzamosan a menekültügyi eljárás átalakításával, illetve a déli határra tervezett kerítés ötletével állt elő a kormány. Előbbi sok szempontból problémás, leginkább a szakpolitikai szempontból nézve „nem biztonságos” balkáni országok rendszerei felé tolja el az eddig egész jó garanciákkal működő magyar rendszert. Utóbbival kapcsolatban sokan sok mindent mondtak, én tartom magam ahhoz, amit először leírtam: a kerítés nem a legjobb, talán nem is a leghatékonyabb megoldás, de az sem állapot, hogy az ország határát naponta ezresével lépik át illegálisan emberek.

Eközben, mint már említettem, fokozatosan kialakult egy olyan helyzet, ahol a hazánkba érkező, innen leginkább minél hamarabb továbbállni akaró embereket regisztrálta a hatóság; majd minden szervezés nélkül ráeresztette őket a magyar tömegközlekedés járműveire Debrecen, Bicske és Vámosszabadi irányába, budapesti, illetve pécsi átszállásokkal. Ez azzal járt, hogy az ország legnagyobb városaiban látható helyen, a pályaudvarok környékén jelentek meg menedékkérők tömegei, ennek minden vonzatával. Hirtelen valóban tömegek számára lett napi szintű kérdés a menekültprobléma anélkül, hogy az önkormányzatok, az állam vagy például az egyházi karitatív szervezetek megpróbáltak volna tenni valamit a kérdésben.

Két éve Vámosszabadin nyitott menekülttábort a BM, akkor több cikkben is foglalkoztam a kérdéssel. Nem meglepő módon nagyjából ugyanazok a kérdések, problémák merültek fel az emberekben, mint most országos szinten: a jogos félelem az alapvetően eltérő kultúrájú, ki tudja milyen céllal érkező és milyen egészségügyi kockázatokat hordozó idegenektől. Ebben szerepet kap az alapvető bizalmatlanság az ismeretlennel szemben; illetve részben az alapvető ismerethiány a világ dolgaival kapcsolatban. Sokan kérdezték tőlem például, hogy most akkor valahol háború van? Másodlagos szempont a kormány kampánya, ami gyakorlatilag csak ráerősített ezekre az alapvető, jogos önvédelmet szolgáló sztereotípiákra, miközben nem segítette elő a tájékozódást a jelenség fent részletezett okaival kapcsolatban.

Csak hogy illusztráljam: Győr békés, kertes külvárosaiban nem menekülttáborok, hanem munkásszállók létesültek, hogy az egyre növekvő, várost teljesen behálózó Audit és beszállítóit ki tudják szolgálni a szorgos, ország másik feléből érkező magyar dolgozók. A környékbeliek reakciója – érintettként tudom – nagyon hasonló a vámosszabadiak, sormásiak, martonfaiak reakcióihoz, pedig nem eltérő kultúrájú, bőrszínű, vallású emberekről van szó.

Kár a civileket szidni

A másik reakció a magyar társadalom részéről a segítségnyújtás volt: Szegeden és Budapesten az áldatlan állapotokra reagálva, gyakorlatilag mind a rend fenntartásának érdekében, mind a menekülők védelmében kisebb-nagyobb civil csoportok kezdték el segíteni az érkezőket. Szegeden ez hamar, Budapesten viszonylag lassabban önkormányzati támogatásra is lelt. Lázár János tegnap nagyon helyesen meg is köszönte a civileknek a segítséget. Van miért hálálkodni.

Egy másik szempontból pedig természetesen aktívan részt vettek a kérdés alakításában az eddig is menekültekkel foglalkozó civil szervezetek, első sorban a Magyar Helsinki Bizottság. Úgy látom, alapvető félreértés van az emberekben az MHB munkáját illetően, amin nem segít a kormánypárti megszólalók civilellenessége sem. Az ő feladatuk elsősorban az, hogy számon kérjék a magyar államon, intézményeken, a politikai szereplőkön azon létező vagy kívánatos jogi kereteket, amelyekre számos nemzetközi szerződésben vállalást tettünk, valamint hogy a magyar társadalmat érzékenyebbé tegyék kisebbségek problémáira.

Más kérdés, hogy a hozzánk érkezők alapvető jogainak, illetve létezésük méltó körülményeinek biztosítása egészen más jellegű kérdéskör, ha évente 2-3 ezer ember érkezik, illetve ha 100-150 ezer. A jelenlegi helyzet válsághelyzet, amikor a jogalkotó, illetve a végrehajtó hatalom ilyen helyzetekre alkalmas eszközökhöz (határzár) is nyúlhat, sőt, adott esetben nyúlnia kell. Megint más kérdés, hogy a plakátkampány és a nemzeti konzultáció éppen nem ilyen eszközök, mivel inkább a politikai hangulatkeltést, mintsem a helyzet megoldását célozzák.

A határzár, a menekültügyi rendszer átszabása és a külföldi plakátolás azonban már más megítélés alá esik. Előbbi kettőről az imént említést tettünk, utóbbi kapcsán pedig látszott a hírportálok facebookos kiajánlóiban némi gúnyos él, egy kis „ennek már megint mi értelme”-íz. Pedig májusban pont ezt kérdeztük sokan: miért nem a megfelelő nyelven és a megfelelő helyen plakátol a kormány, úgy, mint például Kanada Miskolcon? Lehet, hogy pénzkidobás, de az is lehet, hogy nem.

Azzal mindenesetre kezdeni kell valamit, hogy naponta 1000-2000 ember érkezik az országba, még akkor is, ha rögtön továbbállnak. Ez nem normális állapot; a szituáció nem jó sem nekünk, sem Európának, sem a válsághelyzet vagy kilátástalanság elől menekülőknek. Egyedül az embercsempészeknek és a balkáni országok korrumpálható tisztviselőinek jó.

Menetrendszerű bénázás a baloldalon

A hazai baloldali ellenzék pártjai minden szempontból eltolták a helyzet kezelését. Első reakcióikban tényszerűen helyesen mutattak rá arra, hogy a bevándorlás Magyarország számára nem egzisztenciális probléma – az inkább a kivándorlás. Másrészt szokás szerint arra alapoztak, hogy az Orbán-kormány nem „európai” módon, késsel-villával kezeli az ügyet. Ezt még mindig nagy adunak gondolják sokan a baloldalon, miközben sokszorosan bebizonyosodott, hogy a magyar választó magasan tesz arra, hogy tőlünk nyugatabbra mit gondolnak civilizáltnak.

Ráadásul teljesen téves volt az európaizós megközelítés, hiszen az átlagos európai választók ugyanúgy nem szeretnének százezres nagyságrendű migránstömeget elhelyezni és befogadni országaikban, mint Magyarország. Senki sem kérte számon Orbán Viktoron komolyan a déli határzárat: kicsit szörnyülködött rajta a nyugati sajtó, meg ment a vasfüggönyözés egy ideig; de a piszkos munka elvégzéséért a magyar miniszterelnök inkább vállveregetéseket fog kapni a kamerák látószögén kívül.

A probléma első körös eltagadásával és az európaizással a baloldali politikusok elszalasztották annak a lehetőségét, hogy a kormány álláspontja helyett, vagy azt kiegészítve egy humánusabb akciótervet vázoljanak fel a helyzet kezelésére. Tényleg nem értem, hogyan reméltek politikai előnyt ebből, mert hát az erkölcsi fölény parlamenti mandátum nélkül nem sokat ér majd 2018-ban.

Én tettem egy kísérletet arra, hogy megtudjam, mit gondolnak a baloldali pártok az orbánozáson kívül a helyzetről, és sok érdemi reakciót is kaptam: egyedül a DK jelentette ki, hogy a déli határra nem nehezedik nyomás. Az Együtt és az LMP is elmondta viszont, hogy ez egy európai probléma, amiben európai segítségre és szolidaritásra lenne szükségünk, amit viszont a kormány kamikaze külpolitikája miatt nehezen fogunk megkapni. A baloldali pártok álláspontja tehát nem az, hogy fogadjunk be minden bevándorlót, ezt csak – minő meglepetés!– Fodor Gáborék mondták. Ők egyébként még azt is mondták, hogy „Magyarország a schengeni övezet része, a határra nehezedő nyomást csak az egyezményben foglaltak alapján lehet módosítani” – ezt a mai napig nem értem.

Összességében azonban elmondható: a baloldali ellenzék hagyta, hogy Orbán Viktor egyedül tematizálja a kérdést, miközben a mai állapotukat elnézve minden szempontból jobban jártak volna, ha az erkölcsi dilemmákat félretéve például kiállnak a kormány mellett legalább abban, hogy a déli határra nehezedő nyomást kezelni kell. Egyrészt ilyet még senki sem csinált, még talán a miniszterelnök is meglepődne; másrészt nem lehetne rájuk sütni azt a felettébb buta megállapítást sem, hogy nem szeretik a magyarokat. Rá lehetett volna kényszeríteni a kormánypártokra a „nemzeti együttműködést”, igazából valódi arcvesztés nélkül. Így viszont a kormány most nem csak Magyarország megmentője lesz a választók szemében, de Európáé is.