Ákos így lepett meg mindenkit a Papp László Sportarénában

Nyitókép: Böjtös Gábor, Ákos – Metropolis-bemutató koncert

Ritka az, amikor egy zenész évtizedek után ugyanarra a helyszínre visszatérve mégis egy teljesen más helyen adjon koncertet. Más a név, az épület falai semmit nem őriznek a régi hangokból, szagokból és szavakból, de ahogy azt Ákos maga mondta: GPS szerint mégis ugyanott járunk. Ott, ahol 30 éve még a Bonanza Banzai lépett fel, és ahol a zenész-énekes akkor tartott először koncertet. Akkor még BS-nek hívták, majd a Budapest Sportcsarnokot pusztító tűz után a helyén épült meg a Sportaréna.

Sőt, alázattal védelmet kapott, amelynek hála a nehezebb és a jobb időkben is azzal tudott foglalkozni, amit szeret. Zenével, énekkel, költészettel. Legyen szó egy rendkívül fontos kiállítás háttérzenéjéről; vagy akár versekről; egy indiántáncról; egy ikonról; vagy éppen karcolatokról. Ez az út vezetett egy nagy-nagy égbekiáltással a Metropolisig, a kimondottan nagy vállalkozásnak számító idei dupla stúdióalbumig. Az albumig, aminek minőségét jól jelzi, hogy bár közösségi felületeken megtett útja mellett sokaknak csak annyi szerep jutott, hogy röhögő fejként kísérjék a lemez bemutatkozását, az mégis platina lett.

És most, december 14-én élőben is bemutatkozott. Az elejétől a végéig.

Ákos: Metropolis

Minden dal megdörrent, felcsendült és beindult a duplaalbumról, így megtudhattuk, hogy miként működik a tükör, Céline Dion és mások csodás törekvései ellenére miért nem lehet a kékből rózsaszín, vagy épp milyen lehet egy rock and roll nóta, mely útközben születik. Lecsapott ránk a kegyetlen szerelem, ami marionettként mozgatva egészen Kaliforniáig táncoltatta a közönséget, hogy végül égbekiáltóként mélyből szóljon a hang, és felragyogjon újra a kert.

Az alkalmazott technika viszont okozott némi meglepetést. A színpad két oldalán megszokott kivetítő között ugyanis óriási ledfal állt, két oldalt egy-egy masszív oszloppal, és mindegyiken meglepően jó minőségű, látványos animációk futottak, miközben Madi (Madarász Gábor) és a többiek a profin és hibátlanul megszólaló zenékre összpontosítottak. Nem mondom, hogy szükségem van ilyen látványosságra, ráadásul továbbra sem látom az AI helyét a művészek világában, de tény, hogy nagyon komoly, világszínvonalú show került a koncerten a zenészek mögé. 

Idővel ráadásul 4 robotkar is beindult, amik keresőfényeikkel mintha csak áldozataikat pásztázták volna. De szerencsére senkinek nem esett baja, hacsak annyi nem, hogy a túl sok ugrálástól, tapstól és tánctól elfáradt. Noha olvastam olyat is, hogy sokan unatkoztak, de ők biztosan eltévedtek és nem tudták, hogy ez a Metropolis bemutatója.

Várom, hogy egy angyal érkezzen

A Facebookra kitett, a készülődést bemutató videó után az sem volt meglepetés, hogy a színpad középen messze kinyúlt a közönség sorai közé, emiatt sejthetővé vált, hogy a zenekari tagok ki-kisétálnak a rajongók között. Az viszont nagyobb meglepetésnek bizonyult, hogy a Metropolis zárásáig alig éltek ezzel a lehetőséggel, hogy aztán Ákos előre sétálva egyedül állva énekelje el az album legszebb dalát, miközben minden szem kizárólag rászegeződött.

A konkrét időutazásnak tűnő extra blokknál mintha egy teljesen más zenekar lépett volna fel. Látszott, hogy a tagok ezúttal is mennyire élvezik a szintitémákkal vegyített zúzós gitár riffeket, amik a teljesen újrahangszerelt, modernizált dalokhoz kimondottan illenek. Calypso, 101-es szoba, 1984 és hasonló klasszikusok csendültek fel a megszokott elköszönést megelőzően, aminek hála úgy érezhettük, hogy két külön koncertet láttunk. A profi Ákost és zenekarát a nyugodtabb és érettebb Metropolisszal, valamint a nem kevésbé profi, de még energikusabb és fiatalosabb Bonanza Tribute zenekart, amely hatalmas sikert aratott.

Adjon Isten, jó éjszakát!

Azt hiszem, ezúttal sem bánta meg senki, aki jegyet váltott a koncertre, bárhova is szólt a jegye. A többség persze régi rajongó, ez látszódott is azon, hogy a Metropolis szövegeit valamivel kevesebben fújták, mint a régi dalokét – viszont nem kevésbé örültek nekik. A lemezbemutató valahol egy ajándék volt. A teljes stúdióalbum eljátszásával, némi kikacsintással Billy Idolra (Rebel Yell) vagy akár a Dead or Alive-ra (You Spin Me Round) – és a múltidézéssel, amelyből az 1984-gyel nagy kívánságom vált valóra. Ákos, Bánfalvi, Lepe, és a teljes zenekar ismét együtt bizonyított, olyan bulit tartva, ami nemcsak látványos, de nagyon hangulatos is volt, kiváló hangzással.

Kicsit több mint két órányi fellépéssel és remek felhozatallal. Nem is hiányzott más. Bennem legalábbis nem maradt hiányérzet.