Ars poetica – avagy az arcátlanság politikájából elég

„Az arcátlanság politikája, vagy a politika arcátlansága... lényegében mindegy is. Másra, gyökeres változtatásra van szükség. Amikor hazaérkeztem, és volt egy kis idő végigbeszélni azt, mit is művelünk ebben az – akkor még frissen alapított – pártban, akkor azt az útravalót kaptam egy régi motorostól: »Ha politizálásra adod a fejed, mindig tartsd be a sorrendet: először azt nézd, mi a jó a hazádnak. Másodszor azt, mi a jó a pártodnak. Harmadszor azt, mi a jó neked.« Nem ezt tapasztaljuk a politikában. Időnként volt egy-egy hősies időszak, amikor emberjogi mozgalmak tagjai sem a saját sorsukkal, néha még az életükkel sem törődve küzdöttek azért, hogy az egész társadalom ügyét előremozdítsák. Az elmúlt két és fél évtized aligha szólt erről.   

Sokan azt hiszik, hogy csak azokban van remény, akik új beruházásba fogtak. Azokban, akik hátat fordítanak kivétel nélkül mindenkinek, aki részt vett bármiben is a rendszerváltás óta, ami politika. Ők az anti-establishment pártok. Jobbik, vagy újbaloldali eszméket hirdető, minél hangosabb, utcai politizálásra fejét adó közösségeké. 

Sokan kérdezik, miért a baloldal acsarkodása. Hogyan nem lehet összefogni? Miért nem érzik a történelmi felelősséget ezek a pártok? Van, aki érzi, és van, aki nem. A társadalom közélettel foglalkozó tagjai sajnos nap mint nap szembesülnek azzal, hogy sokszor botlanak cinizmusba ezen az oldalon is. Miért választaná az ember egyik cinikus helyett a másikat? Miért választana olyat, aki éppen ugyanúgy a saját hasznát lesi minden egyes ügyben?

Hányadik helyre sorolja valaki a hazát? Hányadik helyre a pártját? Hányadik helyre önmagát? Sokszor az oldal robbanásai nem azért következnek be, mert itt mindenki egyformán cinikus és önző, pláne nem azért, mert szeret veszekedni. Éppen azokból alakulnak ki a legnagyobb viták, amikor az egyik megérzi a másikon, hogy más szándékkal érkezett a politikába, mintsem hogy újra, közösen létrehozzunk egy működő demokráciát, az új köztársaságot. Nem tudom, hogy hogyan lehet valakinek az a célja, hogy politikus legyen, ha nem akar tenni a saját társadalmáért. Ebben az esetben, gyakorlatilag elismeri, hogy a későbbiekben felajánlott csúszópénzek, a hatalom csalóka mámora és a befolyásból szerezhető egyéb hasznok húzása a célja.

Egy kollégám úgy fogalmaz: »tudjuk, hogy mindenki, aki itt van velünk, csodálatos ember, de nem feledkezhetünk meg a kevésbé csodálatosakról – velük jobb óvatosnak lenni«. Nos, a kevésbé csodálatos emberek sokszor egészen addig csodálatosnak tűnnek, amíg a lánglelkű ellenzéki szabadságharcos szerepében tűnhetnek fel. A nincstelen, pártja dzsekijében standoló, alig néhány százalékot megütő pártok emberei. Ők a jelen helyzet »jófiúi«.

Küzdenek a gátlástalan, mindenből politikai hasznot húzó és végtelenül cinikus orbáni kormányzat ellen, amely háromszor bizonyult legyőzhetetlennek a tavalyi év során. Igazi monolit tömb ez, amelyet közösen le lehetne bontani, de valami hiányzik. Mindig hiányzik. És sajnos, szembe kell néznünk azzal, hogy addig, amíg itt is vannak, akik számára kizárólag a politikai haszonszerzés a cél, és addig, amíg újra felüti a fejét az önérdekkövetés, amely időnként megüti azt a szintet, hogy a legelesettebbek helyzetéből farag valaki saját hasznot… addig nem fog menni.

Addig, amíg vannak, akik egy pillanatig sem gondolják komolyan, hogy politikusok azért leszünk, hogy a társadalom érdekét szolgáljuk, hogy a globális trendekhez segítsük igazodni és erősíteni az őzgida lábakon álló demokráciát, és folytonosan törekedjünk rá, hogy jobban működő társadalmak mintáit igyekezzünk közvetíteni a sajátjaink felé, addig nem fog menni.

Abban a pillanatban elkezdhetünk játszani a gondolattal, hogy a Fidesz legyőzhető, ha komolyan vesszük a feladatunkat, és azt, hogy miért gázoltunk bele abba a mocsárba, amit közéletnek csúfolnak itt a Kárpát-medencében, és ami elől már több százezer honfitársunk menekült a határainkon túlra.

Sokszor ezt a szándékot nem tudjuk sikerre, vagy győzelemre konvertálni. De nem felejthetjük el, hogy aki képes tisztán és őszintén küzdeni az előítéletektől mentes közhangulatért, az elesett társadalmi csoportok felemelkedéséért, a szilárd, demokratikus intézményrendszerért, a pluralizmusért, a transzparenciáért és azért, hogy ez a kicsiny nép végre békében éljen, az mindig a történelem jó oldalán áll. Ennek nincsen ára. Nem megvásárolható, és nem váltható be semmire. Sajnos, manapság az ember leginkább a pofonokat kapja érte. De senki nem adhat nagyobb pofont a társadalomnak, mint az, aki azt üzeni magáról, hogy »jófiú«, de közben éppen ugyanazt a bűnt követi el, mint az Orbán-kormány. Csak még ráadásul kispályás is.

A bokszban a profi – általában – legyőzi az amatőrt. Valami hasonlót látunk itt, a közéletben. Ez az, amivel homlokegyenest szembemenve kell politizálnunk. Akkor is, ha mostanában ez nem népszerű. A lelkiismeretünkkel kell elszámolnunk, nem pedig várni, hogy melyik feldühödött társadalmi csoport mikor dob fel minket a hullám tetejére. Olyat már látott a társadalom. Köszöni, nem kér belőle.”