Az ész csele

„Kitűnő liberális barátom, valamelyik írásomra reagálva, hívott, mennék ki az állomásra, hogy saját szememmel lássam, mennyire esendőek, szánni valóak és – ami nagyon fontos – különbözőek a migránsok. Csupa egyéniség, eltérő szándék és akarat, kedély és viselkedés. Szándéka nyilvánvaló: ha meglátom ezt a sokféleséget, akkor nem veszem magamnak többé a bátorságot, hogy egységként, általánosságba beszéljek róluk. (...)

Azért nem kell kimennem megnézni őket, mert tudom, hogy az egyéni cselekedetek és szándékok káosza mögött – ahogyan a fent idézett Hegel is gondolta – szabályok húzódnak meg. »Megvalósítják érdeküket; de ezzel még valami továbbit hoznak létre« és ez a további, esetünkben, ennek a civilizációnak a bukását jelenti majd. Hajlamosak vagyunk annak, aki rosszat tesz/fog tenni nekünk, rosszindulatot tulajdonítani. Pedig nem szükséges. Ahogyan az egyének viselkedésében nem túl sok szabályosságot figyelhetünk meg, úgy, ellenkezőleg minél nagyobb a tömeg annál kiszámíthatóbb a viselkedése. Bármi is a szándékuk eredetileg, mikor idejönnek, majd egymás mellé költöznek a nyomornegyedekben, mecseteket építenek és bevezetik a saríját. Így lesz, mert így kell lennie. Ki ne szeretne az övéi között a megszokott hitek és szokások között élni? Emberi tulajdonság ez, nem kell rosszindulatúnak lenni hozzá, mi is így tennénk, ha odamennénk hozzájuk. (...)

Nem megyek hát ki a pályaudvarra megnézni őket és nem csak azért, mert úgy gondolom, nem egyénileg számítanak, hanem mint tömeg. Azért sem megyek, mert még egyenként megkedvelném őket és ezt – a fentiek miatt, mindannyiunknak – el kéne kerülni.”