„Egyre indokoltabb a kérdés: kinek a kormánya a jelenlegi kormány? Mert a társadalom szinte minden rétegét, csoportját képviselő tüntetők aligha érezhetik magukénak azt a kormányzatot, amely ellen tiltakoznak s amelynek alkalomadtán a lemondását követelik. Egyre többen érzik úgy, hogy ez a kormányzat immár egy félreértésen vagy a tömegek félrevezetésén alapuló, önmagát túlélt hatalmi konstrukció, amely messze távolodott a társadalmi valóságtól. S ami elveszítette társadalmi alapjait, az előbb-utóbb meginog.
Csakhogy nem annyira inog ez a kormányzati rendszer, amennyire a tüntetők szeretnék. Éppen ellenkezőleg: még épül, még képes terjeszkedni. Megoszt és uralkodik. Megosztotta mind a politikai életet, mind a társadalmat. Lehetetlenné tette a demokrácia iránt elkötelezett ellenzéki pártok oly’ sokszor szorgalmazott és mind máig remélt összefogása nyomán létrejövő kormányváltó erő kialakulását, elfojtotta a klasszikus értelemben vett civil társadalom megerősödését is. Mert a kormánykoalíció tisztában van azzal, ha gyenge és szétforgácsolt a civil szféra, akkor képtelen az érdekeit általános érvényűen, meggyőző egyetemességgel megjeleníteni is.
Öt évvel a Fidesz hatalomra kerülése után látjuk, nemcsak a parlamenti ellenzék hullott és hullik darabokra, hanem a tüntetések kezdetén olyannyira ünnepelt civil társadalom is. Egy-egy foglalkozási ágon belül még a szakszervezeteket is sikerült szembeállítani egymással, ezért a demonstratív megmozdulások jórészt egymástól elszigetelt, alkalmi akciók maradtak. S bár a tüntetések transzparenseinek üzenetei és az ott elhangzó nyilatkozatok mindegyike a kormány alkalmatlanságát adja tudtul, a végkicsengésükben azonos tiltakozások ennek ellenére egymástól függetlenek maradnak.”