Harminc afgánt fogadtam be az otthonomba

„Három lehetőség maradt: vagy nekiindulnak az éjszakának és egy átszállással, öt óra alatt érnek oda Győrbe, ami alatt szinte biztosan elkeverednek; az utcán alszanak; hazaviszem őket. 

Először végignéztem mindenkinek a papírjait, hogy meddig él az ingyenes utazás lehetősége, szerencsére mindenkinek érvényes máig. 

Elmondtam nekik a lehetőségeket és kértem, hogy válasszanak. Rövid idő alatt mindenki úgy döntött, hogy jönne velem. Így újra felkerekedtünk.

Úgy éreztem magam, mint egy háborús filmben, ahogy kinyitom a körúti ház bejárati ajtaját, és csak jönnek és jönnek a fáradt emberek, lépcsőznek fel a harmadikra, pillanatok alatt teli lesz velük a lakás. Aggódnak, hogy zavarnak ennyien, a fiatal fiúk felajánlják, hogy majd alszanak az utcán, maradjanak csak a családok. Végül kerítettem sok pokrócot, polifoamot, hálózsákot, lepedőt és mindenki elhelyezkedett. Átrendeztük a lakást, a nők és a gyerekek aludtak a hálószobában, a férfiak a nappaliban és az előszobában, mi a párommal -aki időközben érkezett plusz hálózsákokkal és polifoamokkal a konyhában vertünk tanyát. 

Mivel még mindig nincs gáz, így hideg vízben fürödtek, a nőknek adtam tiszta ruhát, a gyerekek előszedték a játékokat. Mindenki ráugrott a konnektorokra telefont tölteni, sorban írtam be a wifi jelszót. Voltak Iphone-ok, okostelefonok... ekkor vágott belém igazán a felismerés, hogy pont olyanok, mint mi itt Magyarországon. Az a ruhájuk volt csak, amit viseltek, az ékszereik rajtuk, telefon a zsebben, mindenüket pénzzé tették, de gyorsan kellett jönni. Nem éhező szegények voltak a saját hazájukban, hanem mint te meg én. Nekik is volt állásuk, pénzük, a mai divat szerint öltöznek, de menni kellett...”